A város, ami mesél: a street art nyomai Budapesten
Budapest utcái élnek és mesélnek. Aki figyel, meghallja: suttogásokat a múltból, lázadó üzeneteket a jelenből, apró bronzfigurák halk iróniáját. A graffitik, paste upok és miniszobrok nem csupán színt, hanem történeteket, társadalmi üzeneteket visznek a város életébe. Minden járókelő részese lehet a vizuális párbeszédnek, miközben a street art egyre inkább a kortárs művészet elismert részévé válik, és a város élő galériává változik.
A falra írt üzenetek az emberiség történetében a kezdetek óta jelen vannak. A barlangrajzok, az ókori falfestmények mind ugyanabból a vágyból születtek, mint manapság egy graffiti: hogy nyomot hagyjanak. A graffiti műfajából nőtt ki a street art, vagyis az utcai művészet, mely ugyanabban a városi térben bontakozik ki, de eltérő szándékkal. A graffiti – leegyszerűsítve – engedély nélküli rajz vagy felirat közterületi felületeken. Lényege azonban nem a szabályszegés, hanem az önkifejezés: a művészek a falakon keresztül hagynak jelet magukról, mintha saját identitásukat írnák bele a város szövetébe. Ez egyfajta láthatatlan dialógus a város és az alkotó között, aminek önkéntelenül tanúi az ott élők is. A street art fogalma ezzel szemben tágabb: gyakran társadalmi üzenetet, iróniát vagy kritikát hordoz. A kontextus, a helyválasztás és a néző reakciója mind a mondanivaló része. Miközben a vita – művészet-e vagy vandalizmus – a mai napig tart, egyre inkább a párbeszéd felé mozdul: galériák, múzeumok és városi projektek emelik be az utcai műveket a kortárs művészet körforgásába.
A művészet, ami mindenkié
A modern street art a huszadik században született meg, amikor az amerikai nagyvárosokban, különösen New York metróiban, fiatalok kezdték el saját művésznevüket, tageket hagyni a falakon, majd a 70–80-as évekre a műfaj elkezdett túlnőni a vandalizmusról alkotott leegyszerűsített képen. Szép lassan önálló művészeti ággá alakult:
Európában a punk és az ellenkultúra hatására a városi tér a kísérletezés terepe lett, ahol sablonokkal, matricákkal és ragasztott képekkel próbálkoztak az alkotók. Üzeneteik gyakran ironikusak, elgondolkodtatóak, mégis könnyű kapcsolódni hozzájuk – ez az egyensúly a közvetlenség és a művészi érték között tette a street artot világszerte elismertté.
Az utcák Rembrandtjai
Számos street art művész szerzett nemzetközi elismerést munkájával. A leghíresebb talán a brit Banksy, akinek neve egyet jelent az anonim társadalomkritikával. Művei gyakran erős politikai vagy társadalmi kritikát közvetítenek, és több millió dollárért kelnek el árveréseken. Szintén ikonikus művész Shepard Fairey, aki Barack Obama emblematikus Hope plakátjáról vált ismertté, valamint a műfajban megkerülhetetlen az 1988-ban elhunyt Jean-Michel Basquiat, akinek a munkássága révén a graffitik bekerültek az utcáról a galériákba.
Budapest arcai – női szemmel
Budapesten a street art története lassabban, de annál színesebben bontakozott ki. A kétezres évektől kezdve sorra jelentek meg a tűzfalakon és aluljárókban a graffitik, a matricák és a paste up képek (előre elkészített grafika vagy plakát, amelyet az alkotó a helyszínen ragaszt fel a falra – a szerk.). A közterek ma már tele vannak olyan alkotásokkal, amelyek a város lakóival párbeszédbe lépnek – néha ironikusan, máskor nosztalgikusan. Ebben az időszakban tűnt fel a színen Miss KK, Budapest utcáinak rejtőzködő, szinte egyetlen női street art alkotója, aki a divat és a társadalomkritika határán mozog.
Munkái mintha egy kifordított magazinból lépnének elénk: női figurák, ikonikus arcok, montázsok, amelyek egyszerre játszanak a szépségideállal és kérdőjelezik meg azt. Miss KK számára fontos, hogy minél forgalmasabb helyet válasszon a munkáinak, ezért leginkább a nyüzsgő belvárosi kerületekben, például a Madách tér környékén lehet találkozni alkotásaival, melyek falakon, telefonfülkéken, elhagyott épületeken jelennek kommentárként a világra, amelyben élünk. Arról mesélnek, mit jelent ma nőnek, embernek vagy egyszerűen csak városlakónak lenni.
Amikor a város rólunk mesél
De nem csupán két dimenzióban lehet hozzátenni a városképhez: Kolodko Mihály első budapesti bronzszobra, a Főkukac, 2021-ben tűnt fel a Bem rakparton – a Dunához közel, ahol a művész gyermekkori kedvenc rajzfilmsorozata, A nagy ho-ho-ho horgász előtt tiszteleg, és ahol a halak csak egy „dobásnyira” vannak. Kolodko kis méretű bronzfigurái meglepő módon vonják be a járókelőt a városi térbe. Az apró szobrok burkolt, társadalmi vagy történelmi jelentéseket hordoznak – hol szatirikus, hol megható formában. A Szomorú tank az ’56-os forradalom emlékének apró, mégis erőteljes szimbóluma: a Batthyány téri villamosmegálló közelében megbújó miniszobor lehajtott csövével sokkal inkább a béke vágyát, mintsem a háború erejét idézi meg. A Főkukac vagy Mekk Elek ezzel szemben a gyerekkori emlékeinket idézik meg – azokat a figurákat, akikhez mindannyian kötődünk, mert valahol mind ugyanazokon a meséken nőttünk fel.
A külföldieknek kedves látványosság, de igazán minket szólít meg – mert mi értjük a gesztust mögötte. A városi „kincskeresés” így vált Budapest egyik legkedveltebb, közös kulturális kalandjává.
A magyar rajzfilmek huszonegyedik századi élete
Egy egész generáció gyerekkorát idézik meg 0036Mark paste upjai, aki több mint 15 éve foglalkozik street arttal, legelső kiragasztott alkotása egy Grabowski és Bruce Willis mashup volt. Hazai, ugyanakkor bárki számára érthető témákat választ, főként régi magyar rajzfilmek hősei – dr. Bubó, Pom Pom vagy Mekk Elek – köszönnek vissza a falakról új kontextusban, gyakran ironikus helyzetekben. Például egy városi tereptárgy vagy helyszín is lehet számára ihletforrás, így mélázik Kukori és Kotkoda egy csirkeszárnyas kosár felett a KFC mellett. Márk részt vett a Színes Város Csoport Macskafogó-projektjében is, ahol a VIII. kerületi Szigony utca egyik tűzfalára festettek fel 600 négyzetméteren egy hatalmas Grabowskit (a Macskafogó című rajzfilm egyik szereplője – a szerk.).
Színes város
A Színes Város Csoport a magyarországi street art élvonalába tartozik, és munkáik célja jóval túlmutat a puszta dekoráción. Alapvető törekvésük, hogy a városi (nem csak budapesti) terek szürke, elhagyott falait új életre keltsék, és művészi alkotásokkal tegyék élhetőbbé a várost legálisan. A közösségi részvétel kulcsfontosságú a munkáik során, gyakran vonják be a helyi lakókat és civil szervezeteket, hogy az elkészült művek valóban kapcsolódjanak a környezetükhöz.
Budapesten már rengeteg helyen találkozhatunk alkotásaikkal, csak néhány példa a Nobel-díjasok fala a VII. kerületi Kertész utcában, A Pál utcai fiúk-fal a VIII. kerületi Leonardo da Vinci utcában vagy szintén a kerületben az említett Macskafogó-fal. Emellett a csoport hosszú távon gondolkodik: a minőségi, tartós kivitelezéssel próbálják biztosítani, hogy az alkotások ne csak rövid ideig díszítsék a várost, hanem valódi kulturális értékké váljanak, és a városi tér identitásának szerves részei legyenek.
A street art mára a kortárs művészet elismert szegmensévé nőtte ki magát: galériák, múzeumok és városi projektek emelik be a művészet „hivatalos” körforgásába. A vita persze nem szűnik – meddig tart a szabadság, és hol kezdődik a vandalizmus? –, de ez talán már egy másik cikk témája. A varázsa viszont egyértelmű: abban rejlik, hogy közvetlen; nem kell belépőt váltani hozzá, az ember egyszer csak belebotlik egy alkotásba, és máris részesévé válik. Miss KK montázsai, 0036Mark retrohősei, Kolodko miniszobrai mind ugyanazt üzenik: a város élő galéria. A művészet nem távoli, elvont fogalom, hanem valami, ami ott van az utcasarkon, a tűzfalon, a járda szélén – csak észre kell venni.
