Bárónő, hogyan telt itt a gyerekkora?
Nem volt ez a gyerekkultusz, ami ma van. Fegyelem volt. Általában a szobámban tartózkodtam a nevelőnőmmel, és amikor eljött az ideje, kijöhettem köszönni, amit magyarul, németül, franciául, később angolul tettem. Amikor nagyobbacska lettem, és vendégek jöttek, együtt ebédelhettem velük. Olyankor azt figyeltem, mit beszélnek a felnőttek. Érdekelt a politika, a könyvek, a történelem. Nagyon művelt családom volt. Persze nagy hévvel olvastam a Winnetout és hasonlóakat is, de azt is izgalmasnak találtam, hogy miről diskurálnak a nagyok, és különösen örültem, ha kicsit még a szalonban is velük lehettem. Onnan szedtem a tudományt.
Nagy társasági életet éltek?
Egyáltalán nem. Vőlegényt sem választottak nekem, mert a nagymama azt mondta, az ilyesmi nevetséges, és majd megtaláljuk egymást azzal, aki hozzám való. Amikor Németországban a nácizmus előretört, politikailag nemkívánatossá váltunk, mert az apám német volt. Ráadásul a nagyanyám egyetlen édestestvéréről, Károlyi Mihályról minden rosszat elmondtak akkoriban, amit csak lehetett; olyat is, ami nem volt igaz. Ez sem vetett ránk jó fényt. Kommunista grófnak bélyegezték, és vele együtt minket is annak tartottak. Emiatt kevesen jártak hozzánk, amikor pedig 18 éves lettem, elmenekültünk.
Felidézi azt a napot?
Nem volt váratlan, mert a rádión keresztül figyelemmel kísértük az eseményeket. Sajtószabadság volt, és mindenféle rosszat mondtak Horthyra. Bár a németek azt sugallták, hogy van valamijük, ami miatt majd győznek, ezt itt senki nem hitte el. Közben az oroszok egyre közelebb jöttek. Volt ellenállás, mert a magyar mellett a német hadsereg is itt volt. Apám, aki összekötőtisztként működött a német és a magyar kémelhárítók között, autót küldött Pestről Iszkaszentgyörgyre, hogy azonnal induljunk Ausztriába. Miközben Bécs felé haladtunk, az angolok már kisgépekkel bombázták az utakat. Emlékszem, szegény svábok mennyire rettegtek az oroszoktól, az osztrákok meg nem engedték őket be. Minden, ami most van, az egyszer már volt.
Hogyan élte ezt meg olyan fiatalon?
Féltünk. Főleg, mert hallottuk, miket műveltek a falvakban az orosz katonák. Olyan szomorú volt eljönni Iszkaszentgyörgyről! Mi nemcsak ott laktunk a kastélyban, de szerettük is minden kövét. Ez megmaradt, ezért jövök ide vissza mindig. Az a szerencsém, hogy a nagyszerű Ari Kupsus, a Magyarországon élő finn menedzser, műgyűjtő megszerette ezt a düledező, akkor még üres kastélyt, és a magyar állammal összefogva megcsináltatta. A berendezés más volt, ezek a műtárgyak itt már nem a mieink, de gyönyörű, értékes darabok.
Bécs után merre mentek tovább, és hogyan folytatták az életüket?
Bajorországba mentünk, ahol édesanyám húga, Dolly a két kisgyerekkel megözvegyült Schönbrunn grófné lakott, akinek a férjét megölték a háborúban. Mire odaértünk, már az egész család ott volt. Nagyanyám azt hitte, csak rövid időt töltünk majd ott Dollyval, aztán mindenki mehet haza, de soha többet nem tértünk vissza.
Rengeteg család menekült a bajorországi hegyekbe. A férfiak mind a fronton harcoltak, az asszonyok és a gyerekek pedig próbáltak otthont találni. Összezsúfolva éltünk az összes unokatestvéremmel, és akkor született a legkisebb öcsém is. Nem volt villany, az orvos nem jött ki, csak egy hotel működött klinikaként. Oda vitték az anyámat, akinek egy nagyszerű ápolónő, református diakonissza segített a szülésben egy szál gyertya fénye mellett.
Anyám mindenben csak a jót látta. Apámról semmit sem tudtunk, Budapesten maradt. Közben megszületett a béke, fegyverszünetet hirdettek. Mi ott, a hegyekben elzártan éltünk mindentől. Ha ételszállítmány érkezett, én mentem érte, egyedül engem nem zavartak el a katonák. Úgyhogy a bajorok eléggé utáltak, de nem bántam, mert annyi éhes száj várt otthon, hogy minden ételnek, még egy csontnak is örültem, amit kaptam.
Amikor megjöttek az amerikaiak, el voltak bűvölve, hogy milyen kedvesek vagyunk velük, és milyen kiválóan beszélünk angolul. 1945 elején a keskeny kis hegyi úton egyszer csak feltűnt az apám. Nagyon örültünk neki, de jött a parancs, hogy minden német jelentkezzen az amerikaiaknál. Apámért is eljöttek. Az öcséim sírtak, de a tisztek megnyugtattak minket, hogy nem lesz semmi baj. Tisztázni fogják a helyzetet, hiszen segített az amerikaiaknak, nem a nácik oldalán állt. Soha többé nem láttuk viszont. Beteg volt, Salzburgba vitték fogságba, ahol nem bántak vele jól, és agyhártyagyulladásban meghalt az ottani kórházban. Borzasztóan szomorú történet, a Jóisten mégis megsegített minket. Csak a betegen született öcsém nem gyógyult meg, ő a mai napig tolószékben ül. De talált egy aranyos asszonyt, és gyönyörű gyerekei lettek: ez is csoda. A nagyobbik öcsém, Felix von Manteuffel Németország nagy színésze lett.
Tartja a kapcsolatot a testvéreivel?
Ó, nagyon is! Felix nemrég meglátogatott a családjával Olaszországban.
Na és ön? Mi lett önnel a háború után?
Mivel családfenntartó nélkül maradtunk, muszáj volt pénzt keresnem. Jól beszéltem idegen nyelveken, és amikor jöttek az amerikaiak, tolmácsnak jelentkeztem. A főtiszt magyar származású volt, és rögtön felvett. Elmondtam neki, hogy az apám náluk fogoly, német tiszt, de nem érdekelte. Nagyszerűen éreztem magam, amíg ott állomásoztak, de amint lehetett, mégis azonnal írtam mindenfelé, hogy el akarok onnan menni. Lehetetlen volt, hogy egy német utazzon, de nem adtam fel. A régi nevelőnőm Rómából válaszolt a levelemre, hogy a calabriai királyi család szívesen felvenne nevelőnőnek.
Másfél éven át próbáltam mindenhonnan útlevelet szerezni. Végül egy aranyos amerikai tisztnő meghallotta, hogy volna állásom, csak nem tudok odautazni, és megvette nekem a jegyet. Azt mondta – ami jellemző az amerikai gondolkodásmódra –, hogy próbáljam meg, hátha nem kérik a papírjaimat az ellenőrzőpontokon. Legrosszabb esetben visszafordítanak. Csodával határos módon tényleg senki sem kérte az útlevelet, így egyetlen fillér és papír nélkül eljutottam az olasz határig. Amikor leszálltam, odamentem egy rendfenntartóhoz, aki szintén a kezembe nyomott egy jegyet és két frankot. Így jutottam el a hercegi családhoz Firenzébe. Csodák folytán!
Soha nem felejtem el, amikor megcsapott a kávé illata, de tudtam, hogy a két svájci frankomat nem költhetem el, mert az útiköltségre kell. Gyönyörű palotához érkeztem. A portás betessékelt, hogy már várnak. Ekkor kezdődött az olasz karrierem. Először nálunk, aztán egy másik családnál voltam nevelőnő. Ők is hercegi család voltak, és rokonként tekintettek rám. Azt mondták, hogy kilencvenéves koromig ott maradhatok, de nekem lenne jobb, ha továbblépnék. Milánóba küldtek, ahol több nyelven beszélő titkárnőt kerestek egy céghez. Ó, gondoltam, sose voltam még Milánóban, ott egész más habitusúak lehetnek a kereskedők! Hogyan fogok én boldogulni? Tudtam, hogy jó lehetőség, több pénz, és többet tudnék hazaküldeni a családnak. Firenzében aranyosak voltak a gyerekek, sajnáltam otthagyni a hercegi családot. Az utolsó éjszakát végigbőgtem amiatt, hogy megyek az ismeretlenbe.
Firenze kicsit olyan volt, mint Magyarország, de Észak-Olaszországot egészen másnak képzeltem. Egy kedves osztrák úr volt a főnököm. A kolléganőm mindenre megtanított, kebelbarátnők lettünk. A szívébe fogadott, és hétvégente még magukhoz is elhívott. Megszerettem Milánót, de arra gondoltam, hogy ha ott megálltam a helyem, miért ne mehetnék Rómába? El is mentem, és egy fegyverkereskedőnél dolgoztam, akiről azt hittem, hogy órákat árul. De nem éreztem nála jól magamat, ezért visszamentem Milánóba.
Hogyan ismerkedett meg a férjével?
Milánóban egy kedves olasz–magyar–osztrák társaságba jártam. Velük voltunk azon a partin, amelyen bemutatták nekem. Akkor már a Fiat cégnél dolgoztam, és munka után public relations kurzusokat tartottam. Aznap este hullafáradtan estem be az estélyre, de nem hagytam ki, mert úgy gondoltam, egy olyan szerencsétlen menekültnek, mint én, a legfontosabb az ismeretség. Jóval idősebb trieszti barátnőm bemutatta a jövendőbelimet, aki elhívott golfozni. Ám nekem eszem ágában sem volt játszani. Másnap végre szombat volt, nem kellett dolgozni. Édesen aludtam, amikor megcsörrent a telefon, hogy egy óra múlva értem jön. Futva kezdtem készülődni.
Aranyos ember volt, de nem gondoltam, hogy ebből lesz valami. Ifj. Bethlen István, az egykori miniszterelnök fia volt a legjobb barátja, ő lett az esküvői tanúnk. A férjem régi lombard nemesi családból származott. 800 óta jogászok voltak, és már akkor tudtak írni-olvasni, mikor a legtöbb nemes még nem. Elvált volt, mert mire hazajött a háborúból, a felesége már mással volt. A férjem mellett könnyebb lett az életem. Olaszország legfiatalabb ezredese volt, az afrikai fronton nevezték ki. A háború után biztosítótársaságot alapított az angol barátaival, és elkezdtünk együtt dolgozni.
Hogyan került vissza Iszkaszentgyörgyre?
Ennek is megvan a meséje. Nógrád megyében, Bujákon volt a család másik birtoka, de tízéves koromban eladtuk, mert nem volt pénzünk. Mindig azt hitték, hogy a bárók gazdagok, de csak páran voltak azok közülük. Akik kastélyokban laktak, azoknak elúszott a vagyonuk, mert semmi sem működött, a határok le voltak zárva.
Buják mindentől messze volt. Anyám nagyon tartotta a barátságot az ottaniakkal még a háború alatt is, aztán a kommunizmus idején el is ment oda, és megtudta, hogy Iszkaszentgyörgyön három lakást csináltak a nagyteremből, és elhordták a bútorokat. Gondoltam, minek mennék oda. De a Károlyiak elkezdtek visszaszállingózni Csurgóra, és az unokatestvérem, György mindig kérdezgette, amikor Magyarországon jártam, hogy voltam-e Szentgyörgyön. Mondtam: dehogyis, hát hallom, hogy szörnyű állapotok vannak ott, a kastély teljesen üres. Megcsinálták ugyan a tetőt, de egész egyszerűen félek látni. Azt mondta, lesz Bujákon valami ünnepség, és okvetlenül tartsak vele.
Felhívtam a bujáki polgármestert, hogy eljönne-e velünk, így végül hármasban mentünk el vele meg Györggyel. Befutunk az udvarra, amely tele van néppel. Kiszállok az autóból, és egy kedves hölgy nagy csokor virággal fogad. Csoda volt! A kommunizmus idején államosították a kastélyt, már egy iskola működött az úgynevezett új házban, de az az épület, ahol egykor mi laktunk, üresen állt. Verset mondtak nekem a gyerekek, odagyűltek a régi ismerősök, és azt mondogatták: „Sybil visszajött!”
Egy szót sem tudtam szólni, mindannyian sírtunk. Elmeséltem a családomnak, hogy milyen nagyszerűen éreztem magam Szentgyörgyön, hogy nem felejtettek el az emberek, és hogy mennyire kedvesek voltak. És azt kértem tőlük, hogy menjünk el egyszer együtt is. El is mentünk húszan, a Károlyiaknál laktunk. Egyszer csak felhívtak a finn nagykövetségtől, hogy szeretnének velem találkozni, küldenek értem valakit. Nem felejtették el, hogy a nagyanyám menedéket nyújtott a finn nagykövetnek és a családjának, amikor lebombázták a pesti székházukat. Ari Kupsust küldték, akivel kiautóztunk a kastélyhoz. Első látásra beleszeretett. Így kezdődött. A szegény megboldogult Erzsébet királynő között és köztem egy hónap különbség van. Nem gondoltam, hogy idén még láthatom Magyarországot, de Ari eljött értem Olaszországba, és elhozott ide.
Ismerte a királynőt?
Őt nem, de a férje, Fülöp fiatalkorában gyakran járt Magyarországra lovaspólózni az unokatestvéremmel. Irtó jóképű férfi volt!
Hihetetlen, hogy annyi nehézség után és ennyi idősen is sugárzik a szeméből az életöröm!
De hát nekem a Jóisten olyan nagyszerű csodákat művelt az életemben! Arinak annyira megtetszett a régi, lepusztult otthonunk, hogy felújíttatta, műtárgyakat hozatott ide, és visszaadta nekem a régi szobámat. Hihetetlen! Csodálatos családom van, három lányom, négy unokám, két dédunokám. Egyetlen vágyam megérni, hogy jövő nyáron is eljöhessek ide, Iszkaszentgyörgyre.
Fotók: Kultúra.hu/Vígh Tamás
