A közhelyek közhelye Afrikát elfeledett kontinensként emlegetni, egyszersmind (hiszen a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást) mélyen igaz. A "nyugati" civilizáció gyermeke zavarba jön, ha a fekete földrészről kérdezik: az Észak-Afrikai, úgynevezett Maghreb-államok nyaralóhely-körleteitől délre elterülő, irdatlan terrénum történetéről, múltjáról, jelenéről bizony a legkiműveltebb emberfőknek sincs sok lövése. Fekete-Afrika legfeljebb humanitárius tragédiáival, nagyritkán egy-egy rendszerváltoztató puccsal, forradalommal esélyes a nyugati sajtó címlapjaira. A három Európányi, nyolcszázmilliós Afrika maroknyi, világszerte is közismert hősének egyike Nelson Mandela, a fasisztoid dél-afrikai apartheid-rendszer ellen küzdő Afrikai Nemzeti Kongresszus vezére.
Hogy ő, és harca mennyire kevéssé vésődött bele a méltóságos nyugati köztudatba, arra magam szolgáltam elkeserítő példával önmagamnak: bár világtörténelmi, -politikai jártasságom viszonylag vállalható, hirtelen nem voltam biztos benne, hogy a szabadságharcos, a Dél-Afrikai Köztársaság első, demokratikusan választott elnöke egyáltalán életben van-e még. Mandela júniusban töltötte be 89. életévét: a huszonhét esztendőnyi rabság nem törte meg életerejét.
A film kezdetén a Gregory-családot látjuk, amint behajózik Robbenre: kedély és idill, két apró gyerek, Natasha és Brent, gyönyörű feleség: a fodrász Gloria, nett útipakkok, egy - a filmben, groteszk szimbólumként végigvonuló - hófehér fodrászasztal, a tenger üde hullámai, aztán a sziget civil körlete. Csivitelő börtönőrnék, kedélyes kantin, ápolt kertecskék, garden party az újonnan jöttek tiszteletére, s a pokol, amint egy-egy villanásra megjelenik, s tükröződik az ártatlan és értetlen gyerekszemekben.
A Goodbye Bafana egyik legfontosabb erénye, hogy megmutatja: miféle események történtek - jobbára a magát civilizáltnak gondoló világ nyugtázó hallgatásával kísérten - a Dél-Afrikai Köz-társaságban. Megmutat egy ördögi rezsimet, mely szinte hajszálpontosan egyszerre dőlt meg a kelet-európai parancsuralmi rendszerekkel. Egy, a hatalmak által a nyilvánosság előtt páriaként kezelt, mégis, évtizedekig fenntartott-támogatott rendszert, melynek vezetői modern, elegáns irodákban döntöttek tömeggyilkosságokról, egy országot, melyben a nyolcvanas évek elején még külön ajtón szállt fel a buszra fekete és fehér. Az apartheid egyedi tébolya: egy, voltaképp közel évszázadra berendezkedett, de persze az öröklétre sóvárgó struktúra, melyben ötmillió ember áll szemben harmincmillió, minden jogától megfosztott, páriaként kezelt elnyomottal.
Gregory pályája egy selyempapírba csomagolt, falatnyi csokoládénak köszönhetően inog meg: Mandela kéri meg rá, hogy az őt félévente egyszer meglátogatni hagyott feleségének, Winie-nek adja át, mint karácsonyi ajándékot. A mai ember számára szinte felfoghatatlan, hogy a botrányt kiváltó eset nyomán környezete "kaffír-imádónak" bélyegzi a tisztet. Társai véresre verik, kiközösítik, ingatag egzisztenciájának úgy tűnik, lőttek. Gregory azonban hirtelen magával a történelemmel találkozik: titokban kutatni kezdi Mandela betiltott tanait, fokozatosan felnő a nála ezerszer szabadabb, mert megtörhetetlen rabhoz. A vesztét érző rendszer számára személye, tudása, a rettegett "terroristával" létrejött, bizalmas viszonya pedig pótolhatatlanná lesz. Az egykori smasszer az utolsó évekre már-már Mandela személyi titkára, barátja, bizalmasa. A rezsim rémülten hurcolja börtönről börtönre a szabadságharcost, s Gregoryt együtt mozgatja vele.
A páratlan arany- és gyémánttartalékai, bányái árnyékában sokáig egyfajta védettséget élvező apartheid-rendszer (jusson eszünkbe egy pillanatra Líbia, az olaj és a bolgár ápolónők ép ésszel fel sem fogható rémtörténete) lassú puhulását eredeti, archív képsorok (a keményvonalas Botha elnök lemondása, utóda, a kompromisszumkész De Klerk hatalomra kerülése), és a színészek kiváló játékában meg-megvillanó finom, apró gesztusok egyaránt plasztikusan mutatják. Bille August filmje egy félig-meddig elfeledett forradalom, és annak karizmatikus vezetője előtt tiszteleg: meghittsége, humanizmusa, jobbára sikeresen kordában tartott érzelmessége emlékezetes marad. A 2003-ban elhunyt Gregoryt alakító Joseph Fiennes tehetséggel, mély átéléssel ábrázolja az elbeszélő által megtett, szinte felmérhetetlenül hosszú utat. A film zárójelenetében a dokumentum és a rekonstrukció izgalmasan elegyedik: a huszonhét év után szabadságát visszanyerő Mandelát ezrek várják a már inkább szigorúan őrzött lakóparkra, mint börtönre emlékeztető Victor Vester kapujában. Gregory évtizedek múltán búcsúzkodik a "kapszulában" a Szivárvány Nemzet vezetőjétől, aki percekre van már csak a szabad élettől, ünneplőktől, a köztársasági elnöki poszttól, a Nobel-Békedíjtól. S e ponton már végképp nem tudni: ki is volt itt a rab.
