Kevés zenekarnak jön össze az, hogy hosszú évek kitartó munkájával jussanak el végül az ismertségig, és ne adják fel olyan pályatársaik sikerei láttán, akik egy, vagy legfeljebb két slágernek és a körülmények szerencsés együttállásának köszönhetően kerültek hosszabb-rövidebb ideig reflektorfénybe. Mielőtt belemennék abba, milyen is volt a The National koncertje a Szigeten, muszáj tudatosítanunk magunkban, hogy egy sok mindenen átment, kitartó, ugyanakkor kissé túlságosan is megedződött zenekarról beszélünk. A tény, hogy nem egyenes út vezetett a The National sikeréhez, egyértelműen rányomta a bélyegét nemcsak a banda zenéjére, hanem, mint a koncert alatt kiderült, előadására is. Persze ez nem azt jelenti, hogy egyértelműen negatív bélyeg lenne, hiszen feltehetően nem véletlenül állta végig verőfényes napsütésben sok ezer meghatódott ember az ohio-i zenekar koncertjét. Lehet, hogy a The National-nek szüksége volt a többéves ?edzésre? ahhoz, hogy végül olyan zenét csinálhasson, amelynek hatására mára már rengetegen gondolják, hogy ez a muzsika az ő életükről, bánatukról, boldogságukról szól.
A leírtak alapján nem meglepő, hogy az amerikai zenekar alapvetően bensőséges, sallangoktól és a szórakoztatás vágyától mentes koncertet adott. Persze miért is várnánk bármiféle ?show?-t egy olyan együttestől, amelyet pont a következetessége és kompromisszum-mentessége segített a lassan jövő, de megkérdőjelezhetetlen ismertséghez. A sokat látott frontember, Matt Berninger a leírtaknak megfelelően nem igazán zavartatta magát a Szigetes koncerten. Olyan nyugodtsággal, lazasággal énekelte végig az első pár számot, mintha egy százfős kisvárosi klub közönségének játszana éjjel kettőkor. Az instrumentális részek alatt szürcsölgetett a borából, háttal a közönségnek, mintha igazából senki nem is nézte volna, hogy mit művel a zenekar a színpadon.
Az együttes megjelenése a zenéhez hasonló nemtörődöm egyszerűségről szólt; mindenkit csak egy sima farmer, valami póló és némi szakáll takart. A folyamatosan egyre nagyobbra duzzadó közönség sem nagyon hergelte arra a zenekart, hogy kilépjen a burkából és szórakoztasson, ők csak a saját ritmusukban pörögtek egyre nagyobb és nagyobb fordulatszámra. Az Affraid of Everyone című számnál már durvább gitárzúzások és üvöltések is előtörtek a zenekarból, de ehhez a közönségnek semmi köze nem volt. A banda önmagába zárt mikrokozmoszként létezett és így került egyre eksztatikusabb állapotba. Az Abel című számnál már nem lehetett figyelmen kívül hagyni a tömeg hangját, és igazából csak ekkor, a koncert kétharmadánál kezdett engedni a The National a közönség energiáinak. Ezután már nemcsak az derült ki, hogy a zenekar tagjai szinte minden hangszeren tudnak játszani, hanem az is, hogy a félénkséget elfojtott agresszióval vegyítő frontember tud extrovertált is lenni. Mármint, amennyiben a színpad oldalára való kimászás és egy mikrofonállvány lassú, de biztos tönkretétele annak nevezhető. Miután a zenekar egyre jobban kezdett odafigyelni rajongóira, Matt Berninger is egyre inkább kezdett tűzbe jönni. Az alapvetően nagy színpadi jelenlétet nem követelő folkos, alternatív rockzene nem az ugorva spárgázásról és a hajlóbálásról szól, mégis, a koncert vége felé a 80-as évekbeli stadion-rockzenekarokat megszégyenítő lelkesedéssel vetette magát a közönségbe az addig inkább félszeg Berninger.
A koncert végén elhangzó, viszonylag friss dal, a Terrible Love már egész interaktív és felszabadult közegben szólalt meg, ami a The National-t és zenéjüket ismerve egész különlegesnek vehető. Ebből is feltételezhetjük, hogy az alapvetően kissé megkeseredett, szomorkás zenekar szerencsére Magyarországon az édesebbik felét mutatta, és úgy közvetített intim érzelmességet, hogy azért a humort és a bulit sem hagyta ki az előadásából.
