Mesélj a gyerekkorodról! Hogyan kerültél kapcsolatba az irodalommal és a zenével?

Az irodalommal való kapcsolatomat meghatározta az az élmény, hogy általános iskolás koromban sok mese- és versmondó versenyen vettem részt. Valószínűleg nagy hatást gyakorolt rám az ezekre való felkészülés: az irodalmi nyelvezet, a motívumvilág és a narratív szövegszerkezetek elég korán beépültek a hétköznapi gondolatvilágomba. Emiatt amikor később kreatívan kellett szöveget alkotni, például fogalmazásórákon, nem okozott gondot a házi feladatok teljesítése. Ezek a sikerélmények alakíthatták ki bennem az igényt az önálló alkotásra is. Aztán gimnáziumi éveim alatt értek az igazán maradandó impulzusok, főleg Kassák Lajos vagy Csorba Győző költészetének megismerésével és Ray Bradbury novelláinak felfedezésével. 

A zenével kapcsolatban viszont nehezebb ugyanezt felfejteni. A zenéhez való kapcsolódásom teljes anomália, nagyon intuitív és mélyen gyökerező, aminek a felszínre kerüléséhez elég volt annyi, hogy egyszer véletlenül hozzáértem egy gitárhoz valamelyik szupermarketben. Rá egy-két évre már a gitárkottákat bújtam, bőszen gyakoroltam a Quimby- és a Kiscsillag-dalokat, és kamaszkoromra belevetettem magam – persze csak rajongóként – az akkoriban épp felfutó új alterközegbe.

Fotó: Ilyés Krisztinka

A 2021-es KULTer stART-díj nyerteseként több zenekar életművével is foglalkoztál már, kritikákat, interjúkat is készítettél. Mint külső szemlélő hogyan látod a kortárs zeneipar világát?

Ez többek közt azért is fogós kérdés, mert jelenleg is egy válsághelyzet kellős közepén vagyunk, amelynek hatása egyelőre beláthatatlan – ebben éppenséggel a könnyűzene csak egy rész a sok közül. Ugyanakkor úgy látom, hogy az elmúlt 2-3 év legáltalánosabban levonható tanulsága az, hogy a legváratlanabb és legabszurdabb helyzetekben is hatalmas erő lakozik az alkotótevékenységben, amibe érdemes kapaszkodni még akkor is, amikor látszólag az egész világ kifordul magából. Ennek bizonyságtétele a zenei alkotók esetében amiatt volt különösen látványos, mert egyik napról a másikra kellett felülírniuk minden munkamódszert, és hatalmas kreatív erőt megmozgatva kellett érdemben reagálniuk arra, hogy hivatásuk minden szegmense megváltozott. Az, hogy ezt a helyzetet a zenészek többségének sikerült áthidalnia, azt hiszem, elég nagy bizonyíték arra nézve, hogy van mit tanulnunk az ő elhivatottságukból és szívósságukból.

Idén jelent meg az első versesköteted Képeslapok Sziszüphosznak címmel. Ebben ugyancsak hangsúlyos a zenei világ, mind közvetett, mind közvetlen módon. Szerinted miben érezhető leginkább a zene és a költészet kapcsolata?

Ha az én munkáimat nézzük, kínosan ügyelek rá, hogy a klasszikus értelemben vett szövegbéli zeneiség – ritmus, rímek, szótagszámegyezés – ne jelenjen meg. Emögött sok szerteágazó megfontolás áll, kezdve attól, hogy az ilyesfajta virtuóz nyelvhasználat az én legtöbbször jelentéssűrítő, az absztraktumokat erőteljes képszerűségbe tömörítő munkamódszeremben egyelőre inkább hátráltató tényező volna. Az alkotás részéről inkább frusztráló, a befogadói oldalról pedig szükségtelenül bonyolító vonása lenne ez a szövegeimnek.

A zene engem mint szavakkal feldolgozandó téma érdekel. Egyrészről nagyon érdekes és inspiráló kihívás a szavak statikusságán keresztül gondolkozni egy olyan esztétikailag értékelhető jelenségről, aminek fizikailag determinált értelmét a folyamatos és változó rezgés adja. Másrészről a zene fontos kulturális referenciapont számomra a szövegekben. Azért is, mert sokat foglalkozom vele a hétköznapokban, és azért is, mert mindannyiunk életét áthatja valamilyen formában – így óhatatlanul megjelenik az írásaimban is.

Általában nem szoktam a kötetcím értelmezésével, magyarázatával traktálni a szerzőket, viszont itt mégis érdekel: miért épp Sziszüphosznak szánod ezeket a képeslapokat?

Még gimnazista koromban egy irodalomórán a tanárnőnk levetítette nekünk Jankovics Marcell Sisyphus című rövidfilmjét, majd egy egész órát szenteltünk a mitológiai történetnek és persze az animációs feldolgozásának. Annak az órának az volt a végkövetkeztetése, hogy Sziszüphoszt valójában boldog emberként kell elképzelnünk, aki elfogadta a sorsát, a rámért, élethosszig tartó feladatot, és épp emiatt nincs benne keserűség, amiért mindig újra kell kezdenie ugyanazt a tevékenységet. Ez azóta is aktívan rezgő gondolat a fejemben, és amikor elkezdtem összeállítani a kötetanyagot, rájöttem, hogy valamilyen módon ez a fajta látszólag fölösleges erőfeszítés, a hiábavalóságtól való félelem, ahogyan a csökönyös újrakezdés is, mindegyik versem mögött ott rezonál. Végül épp a kötet befejezése által jutottam el én is a bennem lakó Sziszüphosz nyugalmáig, emiatt utólag is ő lett a címzettje az egész könyvnek.

Szülőhelyed Szolnoktól nem messze található. Nem hinném, hogy távoli tapasztalat volt számodra a Budapestre költözés, de sokszor egyetlenegy városon belüli lakóhelyváltás is újabb mondanivalót hordoz magával. Hogyan élted meg a budapesti utadat?

Habár hét éve Budapesten lakom, az életem középpontja továbbra sem ez a város. Ennek okán az itt töltött idő mindig távollét, és mindaddig az is lesz, amíg nincs saját házam és kertem, ahová a hétköznapokban valóban hazatérhetek. Addig is el kell fogadnom, hogy ez a misztikus tér, a nagybetűs Otthon az év java részében a tartózkodási helyemtől nagyjából száz kilométerre található. Ennek az állapotnak természetesen megvan a maga melankolikus alaphangja, amiből sokszor tudok meríteni az alkotás során.

A teljes interjú a Helyőrség.ma oldalán olvasható.