Már eleve megkapó, hogy egy fiú így kapcsolódhat az apja egykori munkájához, de legalább ennyire elgondolkodtató, ha a város életére, változásaira és változatlanságára vonatkoztatjuk. Egy város életére, amelynek kulisszái előtt az életünk zajlik. Amelyet egészen a magunkénak érzünk, de amelyet át is adunk, egyik nemzedék a másiknak; sokféle szokással, vonzalommal, tanáccsal együtt. Praktikus rutinokkal, amelyek a városban való eligazodásra, a város által kínált javak okos használatára, de ha jobban belegondolunk, legalább annyira az életben való boldogulásra is vonatkoznak.

Miénk a város, és egészen magunkénak is érezzük, de van a benne létünknek, a hozzá való viszonyunknak örök mozzanata is.

Hiszen jócskán meghalad bennünket, és mindennap újrakezdi majd az életét akkor is, amikor mi már nem leszünk. Senki sem ismerhet egy várost tökéletesen, de mindenki Budapest-élményének vannak olyan elemei, amelyek megismételhetetlenül egyediek, amelyek révén Budapest az ő „külön bejáratú” városa. Amelyek miatt ehhez a városhoz tartozik.

A Száraz szerzőpáros Budapestje a szeretett város, amelyhez gyengéd érzelmek fűzik az krónikásait. A történelembe mély gyökereket eresztett település, amelynek múltjáról, fejlődéséről, változásairól mintha ők ketten mindent tudnának: régi lakóiról, épületeiről és szerkezetéről éppúgy, mint életmódjáról, hangulatairól. Van ebben a könyvben valami nagyon nosztalgikus, a régit sirató, múltba révedő. Egy kicsit talán idealizál is, és ebben a fényképek is ludasak. Bevallom, én nem mindig ismerek benne a városomra, ami bizonyára arról is szól, hogy nem ismerem eléggé a múltját, és sokkal prózaibb képem van róla, mint amelyet az album fest. A Városligeti-tó például ebben a könyvben édenkertnek tűnik, noha jól tudjuk, hogy valójában betonmedence, télen pedig nagyrészt jégpálya. Valaha gazdag ökoszisztéma, igazi tó volt, amelyet módszeresen tettek tönkre az elmúlt sok évtized során.

Előkerülnek aztán, legalábbis a szöveg szintjén, a külvárosok lakótelepei is, amelyek szintén nem válnak nagy dicsőségére Budapestnek, de képeket csak elvétve látunk róluk, ami persze érthető szemérmesség. Roppant reális, már-már önostorozó viszont az az összkép, amely a „futottak még” egykori külvárosokról: Ferenc-, József- vagy Erzsébetvárosról bontakozik ki. Az utóbbival kapcsolatban elég csak arra utalni, hogy romkocsmákat olyan helyen lehet nyitni, ahol romok, esetünkben eleve silány, szegény emberek lakhelyéül épült, majd még el is hanyagolt házak vannak.

Az eddigiek alapján talán már világos, hogy

ez az album Budapest lelkét, jobbik énjét próbálja bemutatni, és e téren kétségtelenül elévülhetetlenek az érdemei.

Fenségesnek láttatja történelmi hídjait, a méltóságteljesen hömpölygő Dunát, amely meghatározza a látképét, rajong a Várért, noha mintha szívesebben ejtene szót középkori dicsőségéről, mint későbbi sorsáról, változásairól, beleértve az építészeti részleteket is. Vagyis szinte egy lelkünkben elevenen élő ideált rajzol meg a városról, és keveset mutat mindabból, amit kifogásol. Jellemző, építészeknek tulajdonított és egész Budapestre vonatkoztatható idézete ez:

„Buda természeti adottságai oly pompásak, hogy még mi sem tudjuk egészen tönkretenni.”

A Száraz-féle Budapestet benépesítik valaha itt élt összes lakói. Történeteiket megismerve az jár a fejünkben, hogy mennyi törekvés, terv, gondoskodás tárgya volt ez a város, hogy már előttünk is mennyien érezték otthonuknak, és próbálták fejleszteni, szépíteni. Hogy ezt a folyamatot mennyi kudarc szegélyezte. Ami mégis a legfontosabb, az a városukért aggódók, érte tenni akarók érzülete. Hatalmas és mozdíthatatlannak tűnő örökség a budapestieké, amellyel vitáznak, amelyért aggódnak, és aggódva figyelik minden változását. Közük, közünk van ehhez a bennünket is hordozó, a mi gondoskodásunkat is igénylő örökséghez. Budapestinek lenni talán éppen azt jelenti, hogy mindazt, ami a várossal történik, a saját ügyünknek tekintünk, amelyhez hozzá akarunk szólni, mert a legközvetlenebbül érint bennünket. Legyen szó plázaépítésről, új parkról vagy biciklisávokról. Ez a mi városunk.

Fotó: PKÜ KMPI/Onda Péter

#a hét szerzője, #olvasósarok

Nyitókép: Budapest látképe a Gellárthegyről (1935). Fortepan/Balassa Péter