Amikor egymás mellé került Szárnyas Doboz megannyi alakváltozata, és láthatóvá vált ez a burjánzó biodiverzitás, számomra is nyilvánvalóvá lett, hogy van benne egy képzőművészeti és dramaturgiai kérdésfelvetés is: hányféle módon rajzolható le valami úgy, hogy végig egyértelmű legyen, ez ugyanaz a karakter? Melyek a legegyszerűbb formák, vonalak, egységek, amelyek még hordozzák az önazonosságot? Egy karakter határai hol húzódnak – a megjelenő formában, a beszédmódban, a világszemléletben? Megőrzi az identitását akkor is, ha csak egy-egy része jelenik meg a szemünk előtt?
Amikor arra jutottam, szeretnék beszélgetni azokkal, akik által Szárnyas Doboz megjelent, azt hittem, majd az utcán találkozunk, valahol a bulinegyedben, símaszkot és kapucnis pulóvert viselnek. Ehhez képest egy VII. kerületi lakásba invitáltak, így azt is láthattam, milyen készülődés előzi meg az utcára indulást. Ritkán van úgy, hogy legszívesebben videót mellékelnék egy íráshoz, de most nagyon is megmutatnám azt a mozdulatsort, ahogy a street artist belép a lakásba, lehúzza a cipőit, egymás mellé igazítja őket, a kabátját gondosan vállfára teszi, és úgy akasztja fel a fogasra. Azt hiszem, ez a pedáns rutin lepett meg a legjobban a találkozónk első perceiben.
Hogy lett Szárnyas Dobozból termék? Hogy kerülhetett megvásárolható pulóverekre?
Valójában ez nem egy termék. Attól, hogy az alkotók pusztán passzív elszenvedői a kapitalizmus kártékony hatásainak, önmagában még nem megoldás a problémára. Hogy egy alkotás termékké válik-e attól, hogy valaki eladja, ez komplexebb kérdés, viszont Andy Warhol óta túljutott a világ azon, hogy ezt problematikusnak tekintse. Szárnyas Doboz esetében is inkább arról van szó, hogy ő használja a kapitalizmust, és ahogy Guy Debord is mondja A spektákulum társadalmában: eltéríti. Az, hogy ez mások számára is hozzáférhető olyan értelemben, hogy magukkal vihetik, azzal függ össze, hogy a Doboz szellemisége sokakat megérint. Olyannyira, hogy van, aki magára tetováltatta. Ez is egy kapcsolódási lehetőség.
Mikor ismertétek fel, hogy más is ennyire kötődik a Dobozhoz?
Amikor a személyesség különböző szintjeivel találkoztunk, kezdve attól, hogy lefotózzák a matricákat, közzéteszik az Instagramon, és bejelölik rajta a boxwithwings hashtaget, követik és keresik a Dobozt, addig, amíg akár magukra is varratják. A kötődés azért is szembetűnő, mert a személyesség elemi módon van ebben jelen, hiszen a street arttal való találkozás mindig irracionális. Ez nem egy tervezett dolog, hanem egyszer csak észreveszed, felfigyelsz rá. Nem infrastrukturálisan épül be a kultúrába, nem tervezett múzeumlátogatáson találkozol ezekkel az alkotásokkal, nincsenek eligazító kurátori szövegek, hanem csak egy lehetőség, amelyet felismerhetsz, amikor készen állsz erre a találkozásra.
Vannak dilemmáitok azzal kapcsolatban is, hogy mit mondhat vagy mit nem mondhat Szárnyas Doboz?
Szárnyas Doboz bármit megtehet, de nem akar bármit megtenni.
Nekem újabban dilemma a csúnya beszéd, mert vannak témák, helyzetek, amelyekben hazugság választékosan megszólalni, de közben érzem, hogy mégsem helyénvaló bárhol megmutatni Szárnyas Doboz nagyon szabad szájú énjét. Például az Instagramon sok kiskorú követője is van, ezért a megfelelő beszédmód megtalálása olykor okoz egyfajta belső feszültséget. Egy író például az egyik szöveg kapcsán azt mondta, hogy ez irodalmi vandalizmus.
Szárnyas Doboznak van személyiségfejlődése?
Igen. Abszolút.
És honnan hova tart ő most? Miben látjátok a szintlépéseit?
Mindenben van fejlődés, de legszembetűnőbb a stílus terén: a régi dolgok ma már sokszor bugyutának tűnnek, rossz volt az arányrendszer, amíg ki nem alakult, hogy mi mekkora legyen. A technikai megoldások szintjén is nagy váltások voltak, hány réteg, milyen szín, miért, hova kerüljön – ez egy folyamat során változott és fejlődött. De gondolati síkon ugyanúgy állandó kérdés, hogy mi az, ami fontos. Mi az, ami elég jó? Mi az, ami ne legyen? Hogyan tükrözzék Doboz reflexiói azt, hogy mi foglalkoztatja az embereket? Mert ez folyamatosan változik.
Milyennek látja Doboz az embert?
Szárnyak nélkülinek.
Halandónak. Doboz viszont halhatatlan.
Miért érdemes megszólítani ma az embert?
Mert olyan nagyon vastagon telepszik rá az életünkre a hazugság minden szinten, még a saját gondolatainkban is. Ez illuzórikus dolog, így van, amióta létezik írott szöveg. Saját magunkat se értjük, nagyon sok cselekvés mögött tudatlanság van, automatikus dolgok hajtják az embert. És azok a mondatok, idézetek, gondolatok, amelyek számunkra fontosak, azok épp ezt piszkálják, hogy tudatosabban kapcsolódjunk az igazsághoz. Ha egy igazságszerű állítás megjelenik – és én így gondolok Doboz mondásaira, hogy az mindig valahol zsigeri szinten igazságtartalmú –, az illuzórikus réteget próbálja kicsit felnyitni. Már maga a formátum is, hogy bárhova ragaszthatsz, a szabadságvágyról szól. Legalábbis benne van ez a szándék.
Nagyon fontos ezek mellett, hogy a belső gyermeket, a gyermeki ént megőrizzük. A gyerekek és a gyerekvilág jelentőségét nem lehet elégszer hangsúlyozni. Mijazaki Hajao írta és rendezte a Totoro – A varázserdő titka című japán animációs filmet, és amikor azt kérdezték tőle, mi a különleges képességük a főszereplőknek, azt válaszolta, hogy iszonyatosan gyorsak a gyerekek. Érdekes, hogy ott mennyire ki van emelve ez a gyermeki erő, a mi kultúránkban pedig milyen gyorsan elkezdjük levágni róluk a szárnyakat. Vannak életkori határok, amíg minden jó, amíg mindenben mint szülő, meglátod a jót. De nagyon érdekes, hogy hol fordul ez át kritikai szemléletbe. Szárnyas Doboz viszont nem vesz részt ebben, van egy ideális mikroközege. Az egész street artra jellemző, hogy itt nincs kurátor, itt nincs művészettörténész, itt nem mérjük az évszázadok, évezredek alatt felhalmozott vélt tudást, hanem folyamatosan tiszta lap van, és létezik egyfajta folyamatos öntisztulás is, hogy elengedi, ami volt, és új utakat keres.
A gyerekekhez való viszonyulásnál az egyik határ, amikor már azt gondolják rólad, elég nagy vagy ahhoz, hogy mást is elvárjanak tőled. Soha nem jutottatok el oda, hogy Szárnyas Doboz már elég nagy ahhoz, hogy legyenek elvárásaitok az ő létezésével, működésével, hatásával kapcsolatban?
Ez épp most aktuális.
Már most egyértelmű, hogy ez egy élethosszig tartó projekt. De vannak olyan pontok, amikor az ember elégedetlen, mert egy csomó energiát beleteszünk, és sehol a Kossuth-díj, Nobel-díj vagy legalább a Guinness-rekordok könyve. Ez a felsorolás vicc persze, nem törekszünk ilyen babérokra, de rólam mégis kijelenthető, hogy Dobozzal kapcsolatban sokszor nagyravágyóbb vagyok.
Úgy tudom, mesekönyvet terveztek Szárnyas Dobozról. Az utcáról indulva könyvbe kerülni – ez is egy természetes elvárás Dobozzal szemben? Már elég nagy hozzá?
Ez régóta érik. A street arttól amúgy sem áll távol a zine-kultúra, az is szintén a szamizdatokból jön, az is az utca terében kezd működni, akár az 1848-as forradalom pontjai. Sokszor megesett már a történelemben az, hogy a legprogresszívebb, lázadó műfajok, például Petőfi Sándor írásai, felértékelődnek, és ez lesz a vaskos nemzeti kultúra. A street art folyamatosan ott van ennek a tűzvonalában, benne van a progresszió, a politika, a folyamatos reflektálás a társadalmi folyamatokra. Jó ideje azt hiszem, már nem kell újra és újra elmondani, hogy mi a street art hagyománya, tétje, jelentősége, miért nem vandalizmus, aztán mindig beigazolódik, hogy de, erről még mindig beszélni kell, mert sokan nem ismerik. A Szárnyas Dobozról szóló könyv ilyen szempontból is jó lesz, mert lesz benne egyfajta eredettörténet, egy mitikus mese. A kötet valószínűleg rizográf technikával készül majd, és itt megint jön a becsvágy, mert tudatosan el kell engedni, hogy egy szuperdrága luxus művészeti album legyen, hiszen a cél az, hogy valóban egy kisgyerek kezébe is oda lehessen adni, egy olyan könyv legyen, amit lehet nyúzni.
Milyen Szárnyas Doboz humora?
Szarkasztikus.
Bőven van fekete humor is. Olykor meg nagyon ártatlan humora van, és mezei szóviccek is felbukkannak.
Az Instán egyszer valaki megkérdezte, miért vannak különböző arckifejezései. Nem is értettem, honnan jön ez a kérdés. Azon gondolkodtam, egyáltalán miért van bárkinek különböző arckifejezése. De olyan szempontból érteni vélem a felvetést, hogy azoknál, akik csak nyomtatott karaktereket ragasztanak, mindig egyféle az arc az előre gyártott karakter miatt. A Doboz viszont nemcsak hogy változik, arckifejezései vannak, hanem a végletekig elmegy – foglalkozunk azzal, hogy mi az a legkisebb egység, amiből még felismerhető, a legegyszerűbb forma, amely még hordozza ezt az identitást.
Nektek milyen az utcával való viszonyotok? Én még sosem éreztem úgy, hogy az utcán bármilyen nyomot kellene hagynom.
Vajon miért?
Talán mert falun nőttem fel. Ott egészen másként viszonyul az ember az utcához, a térhasználathoz, a nyilvánosság fogalmához.
Én is ismerem ezt a különbséget, amióta falun élek. Tényleg egész másképp használod az utcát, legalábbis fejben. A falu emberléptékű tér, a város inkább embertelen közeg. A városi környezetben kattan bennem valami, hogy valamit kell csinálni. Fú, ott egy firka, én is akarom, hozzáteszek valamit, és kíváncsi vagyok, hogy holnap lesz-e ott még egy, és az milyen stílusú. Érdekel, hogy látták-e az én cuccomat, és arra reagáltak-e valamit. De falun más. Van egy hely, amit én mondhatni izommemóriából kinéztem magamnak: lealapoztam, mert össze volt firkálva nagyon gagyi cuccokkal, például „Szeretlek, Juci”, meg ilyenekkel. Ismét ráírtak, megint lealapoztam, tervezem, hogy fessek rá valamit, de ismét ráírtak. És ez nem is bosszant, nincs bennem tűz, hogy hú, nekem azt muszáj megcsinálnom, mert örülök, ha otthon vagyok, van kert, etetem a madarakat, és olyankor nem hiányzik az utca.
Mindenben egyetértek az előbb elhangzottakkal. Azzal egészíteném ki, hogy a városban folyamatos vészhelyzet van, mindig történik valami, amire reagálhatsz, és ez a street art alkotót triggereli. A faluhoz képest a város másfajta erőtér.
Azt mondtátok, hogy ez élethosszig tartó projekt. Tényleg látjátok magatokat, ahogyan évtizedek múlva még különböző felületekre odacsempészitek Szárnyas Dobozt?
Mivel számomra Dobozzal való foglalatosság elsősorban időmenedzsment kérdése, azt gondolom, hogy idős korban jóval több ideje van az embernek, ezért valószínű, hogy még jobban felpörgetjük. Az lesz az aranykor. Köntösben, papucsban megyek, ha jön a rendőrautó, akkor is ragasztok.
Ez viccesen hangzik, de rengeteg példa van arra a graffiti területén is, hogy hatvan fölött is alkotnak, nyilván menő amerikai graffitisek, akik felvállalják az arcukat, és turnéznak. Például Lee Quiñones is hatvan fölött jár, vagy Futura 2000 hatvannyolc éves.
Fotók: Kurucz Árpád / Magyar Kultúra
