Szavak tánca
A színdarab egy - a gyerekek körében népszerű - drámajáték továbbfejlesztett változata. A magyar tánc- és drámaoktatásban is használt, kreativitást fejlesztő gyakorlatra, a szokatlan tárgyhasználat elnevezésű játékra épít. Szabályai szerint a résztvevőknek egy jól ismert tárgy más-más funkcióban való felhasználására kell minél több változatot adniuk. Ivana Müller együttese azonban nem tárgyakkal operál, hanem pózokba merevedett emberekre húzza asszociációs gondolatfüzérét.
A színpadon majdnem teljes a mozdulatlanság az előadás kezdetétől a végéig. Öt fiatal szereplő, két nő és három férfi, harmonikus elrendezésben van jelen a MU Színház sötétre hangolt játékterében. A hangsúly az utcai, civil viseletben színre lépő szereplőkön van. A színházi eszközhasználat a kortárs minimált követi; nincs díszlet, jelmez, kellék; a fény mesterien egyszerű.
A színészek közül ketten a talajon ülnek, hárman állnak - karukat különböző mozdulatba merevedve tartják mindvégig. Testük is mozdulatlan, csak hangjukkal és mimikájukkal játszanak. Újabb és újabb helyzeteket, szituációkat képzelnek el, majdnem minden mondatuk így kezdődik: "azt képzelem...". A látott kép kompozíciójára illesztik rá történetüket, amely mindig bámulatosan passzol. A darab dramaturgiai textúrája rendkívül szövevényes és sokrétű, így az elképzelt, sokszor humorossá váló történetek mellett a létezés a nemi identitás kérdéseit is felveti és a választ nem erőlteti, inkább nyitva hagyja.
Kellő arányérzékkel bír a rendező, Ivana Müller, és komoly szakértelemmel, finoman bánik az eszközökkel a minimál-színház eszköztelenségében. Amikor a díszlet, jelmez, fény nem harsogja túl a valójában elmondani kívánt gondolatokat, egy-egy új elem behozatala jelentőségteljes nyomatékot kap. Így fontossá válik a sötét, a ritkán beúszó hangeffektek, a nézők diszkrét bevonása a játékba -megvilágításukkal (az elképzelt szituáció részei lesznek), de ennél még lényegesebb a sötétben zajló helycsere (a szereplők egymás pózait veszik át társuk helyén), vagy a "hangcsere", amikor másik szereplő hangján szólal meg egy-egy színész. Nem puszta formaművészet ez, hanem dramaturgiailag pontosan indokolt, átgondolt, jól megválasztott elemek sora.
Az előadás emellett folyamatosan reflektál a jelenre, a valóságra. Időnként a szereplők helyzetjelentést adnak hogylétükről (zsibbadó és a fáradtságtól remegő-rángó karjaikról), és arról, hány perc telt el a játékidőből.
Letisztult, mélységeket érintő, mégis szórakoztató este élményét nyújtja Ivana Müller és társulata. A megdöbbentő az, hogy ehhez elég (szinte) egy helyben maradniuk. A holland kortárs színjátszás ismét jelesre vizsgázott, s talán a hazai alkotók számára is megfontolandó irányt mutathat.