A "Rohanjunk a rohanó időkkel" címet viselő kiállítás a reklámplakátok aranykorába, az 1885-1920 közötti időszak termékeibe enged betekintést. Az itt kiállított plakátok Budapest világvárossá válásának évtizedeiben, egyúttal a magyar művészet legsokoldalúbb korszakában születtek. Közvetlen életrehívói a gazdasági élet fellendülése nyomán kibontakozó kereskedelmi és kulturális reklámigény, a polgári életforma szükségletei voltak.
E korszakban a plakát - az újság mellett - a társadalom kommunikációs rendszerének legfőbb eleme, a tömegtájékoztatás leghatásosabb eszköze volt, mert a litográfia feltalálása óta a grafikus művészet, reprodukálási lehetőségei révén, az utcákat, hirdetőoszlopokat öltöztetve valóban megszólíthatta a nagyközönséget.
A legkiválóbb grafikusok meg tudták szüntetni a képzőművészetek és az alkalmazott grafika közötti különbségeket, továbbá a képzőművészet műfajaihoz képest plakátjaikkal sokkal inkább követhették az európai stílustörekvéseket. A kezdetben historizáló stílusban fogant, majd a szecesszió több ágát felvonultató díszleteik színpadias vagy komikus környezetet teremtettek a polgári élet eseményeinek bemutatásához. Némelyüket a nagyvárosi szórakoztatóipar kedélyes, nyelvöltögető és erkölcsi tabukat döntögető ábrázolása tett a mai napig felejthetetlenné. A főváros színházi, kávéházi, kabaré-életének sajátos világa is leképeződik a hirdetéseken, melyek az egyre sokszínűbb újságkiadás reklámjaival és az I. világháborús hátország hadikölcsönjegyzéseivel osztják meg helyüket. Képviseltetik magukat a különböző ital- és szépítőszereket népszerűsítők is.
A jó plakát ismérvei is ekkor rögzültek: tömörített szöveg, játékosan rajzolt betűk, harsány, mégis harmonizáló színek, az elsősorban kontúrokkal rajzolt kép.
A hirdetők már hamar szembekerültek az általuk kiváltott, sokszor negatív hatással, és a botrányok már kezdettől jelen voltak a reklámok magyarországi történetében is. Szabó Dániel tanulmánya érzékletesen mutatta be például azt, hogy milyen összefüggés volt a Bob hashajtó kezdettől felháborodásokat kiváltó plakátja és Rudolf főherceg temetése között.
A reklámok kezdettől a napi sajtó célpontjai is voltak: a Magyar Újság már 1869-ben a következőképp írt a műfajról: "A hirdetések világában élünk. Ez pedig nem rossz jel, mert arra mutat, hogy a közönségnek van kidobni való pénze, mert lehetetlen, hogy oly nadragulya evést eláruló hirdetések jelennének meg különben, mint a minők most ponyvát csinálnak a "Lloydok" teriméjéből. Kell, hogy e hirdetésre tett költségek kifizessék magukat. Lehet ilyen dolgokat is olvasni, mint például: 'nincs többé törött láb, sőt az egészséges lábat is el kell törni, mert Gwanperle... művész az különb lábat csinál a természetnél.' Vagy 'tetszik fekete haj, szőke haj, vörös haj? minő tetszik? Tessék ez a kenőcs, és csak tessék rágondolni, hogy minő színű haj tetszik, egy megkenés után olyan színűre változik!' - És vannak emberek, akik aztán az ilyen duhaj beszédnek hitelt adnak. Még a jezsuita klastromok sem vetnek nagyobb árnyat a közönségre, mint ezek a hirdetések." Mának szóló üzenetük - s alkotóik ereje abban rejlik, hogy közéleti, kereskedelmi, kulturális stb. tartalmuk, közérthető nyelvezetük segítségével követhetjük koruk történelemmé vált eseményeit, életmódját, még ha csak a felszínt tükrözik is. Mégis, általuk olyan történeti értékű kiegészítő információkhoz jutunk, melyek megragadó képi élménnyel párosulnak. Ma már művelődéstörténeti értékhordozókként kezelhetjük őket. Az alábbiakban a műfaj leghíresebb képviselőit mutatjuk be.
Bér Dezső
Népszerűek voltak politikai karikatúrái. Munkatársa és szerkesztője volt a Borsszem Jankó, s rajzolója a Bolond Istók és Kakas Márton c. élclapoknak.
Bíró Mihály
A Népszava számára készített plakátjával aratta első nagyobb sikerét. Kosztümöket és díszleteket is tervezett az Uj Színháznak.
Faragó Géza
Díszleteket tervezett és karikatúrákat is rajzolt. 1910-től 1915-ig a Király Színház, később a Fővárosi Operettszínház, majd az UFA-filmgyár szcenikusa volt. Legnevezetesebb plakátja: Gottschlig-rum; Törley-pezsgő (1909); 1910-ben, 1923-ban, 1928-ban festményeiből a Nemzeti Szalonban rendeztek kiállításokat.
Vadász Miklós
Munkái Az Estben jelentek meg, majd a párizsi Rire hetilap munkatársa lett. Különösen a nagyvárosi élet jellegzetes alakjait ábrázolta rajzain, de finom akvarelleket is készített. A századeleji magyar plakátművészet egyik legjelentősebb képviselőjeként 1908-ban és 1911-ben állami alakrajzdíjat, 1906-ban Milánóban aranyérmet nyert.
Földes Imre
Főleg dekoratív képeket és plakátokat készített. 1918-ban önálló grafikusintézet alapított Budapesten.
Haranghy Jenő
Több könyvillusztráció, bélyeg, üvegablak, mozak és freskó fűződik a nevéhez. Stílusára a késő szecessió és az erős kontúr jellemző. Számos díjat nyert. 1941-ben a Műcsarnok homlokzati tympanonjának mozaikját tervezte.
Tuszkay Márton
Grafikával és plakáttervezéssel foglalkozott. 1913-ban a Művészházban, 1918-ban a Nemzeti Szalonban volt kiállítása. 1919-ben politikai plakátokat készített. A 40-es években külföldre távozott.
Végh Gusztáv
Munkásságának jelentős része az iparművészeti, a grafika és a könyvművészet területére esett. Szándékában állt a magyar bibliofil könyv megteremtése, ezért foglalkozott tipográfiával, könyvborító-tervekkel, plakáttervezéssel.
(Forrás: Művészeti lexikon. I-IV. Szerk.: Genthon István - Zádor Anna. Budapest, 1965.)
