A magyar néplélek nem tudta és ma sem tudja elfogadni, ha egy-egy kivételes személyiség természetes baleset következtében távozik, esetleg önkezével vet véget életének. Zrínyi Miklóstól Teleki Pálig számos példa van erre. Széchenyi esetében is számos összeesküvés-elmélet látott napvilágot, de a történelmi tény, hogy gróf sárvár-felsővidéki Széchenyi István 1860. április 8-án öngyilkos lett Döblingben.
Széchenyi 1848 szeptemberétől tartózkodott a döblingi szanatóriumban, miután augusztusban idegösszeomlás érte, és Esztergomban öngyilkosságot kísérelt meg, a hajóhídról a Dunába ugorva. A gróf összeomlásának hátterében többek között a megfeszített munka és régi félelme, a Kossuthtal folytatott politikai vita lényege is állt: rendkívül óvatos reformerként ő fontosnak tartotta, hogy lojális maradjon az uralkodói udvar iránt, jó viszonyt ápolt például Metternich birodalmi kancellárral is.
Történészek és orvosok régóta találgatják, milyen pszichiátriai betegséggel küzdött a legnagyobb magyar. Gyakoriak és egyre súlyosabbak voltak szélsőséges hangulatingadozásai, és öngyilkos hajlama sem volt új keletű, naplójában számos alkalommal megírta, hogy szeretné eldobni az életét. Feszített munkatempója is nyilvánvalóan megterhelte mentális és fizikai egészségét, utóbbira is sokat panaszkodott. Az idegösszeomlásához vezető út végső állomása valószínűleg az volt, hogy önmagát hibáztatta a nemzet szerinte elkerülhetetlen tragédiájáért. „Megöltem Magyarországot… Én vagyok az Antikrisztus, én vagyok az Apokalipszis nagy fenevadja!” – írta Goergennek 1850. április 21-én, majd Tasnernek szeptember 7-én: „Minden összetört, minden szétszóródott az én bűnöm, az én könyveim, az én erkölcstelen életem, csábításom, az én vállalkozásaim, az én izgatásom miatt, amely a magyart nemes fokozatárúl az őrületbe hajszolta.”
A döblingi szanatóriumban élete hátralévő 12 évét azonban nyugodt környezetben töltötte: állapota javulásnak indult, Döblingből újra kézbe vette nagycenki uradalmának irányítását, visszatért irodalmi munkásságához is. Erre lehetősége is volt, mert a kor más elmeintézeteivel szemben a döblingi intézmény békés eszközökkel, pihenéssel, zeneterápiával gyógyított.
Széchenyi a szabadságharc leverése után is tartotta a kapcsolatot ismerőseivel, barátaival. Széchenyi nem értett egyet a Bach báró nevével fémjelzett, 1849 után Magyarországon bevezetett, neoabszolutista rendszerrel, és miután 1857-ben egy, a magyar panaszokat meghazudtoló, félrevezető írás jelent meg Rückblick címmel, a gróf megírta a maga leleplező politikai röpiratát Ein Blick néven. Műve 1859-ben jelent meg Londonban, nevetségessé téve a Bach-rendszer politikáját.
Az Ein Blick következményeként viszont Széchenyinél 1860 márciusában házkutatást tartottak, elkobozták írásait, őt magát pedig börtönbüntetéssel, állami intézetbe helyezéssel fenyegették meg. (Mindez azért fontos, mert a kor állami tébolydái szinte börtönszerű helyeknek számítottak, ahol gyakori volt a leláncolt betegek büntetése, akár a fizikai erőszak alkalmazása.) Az idős és beteg gróf állapota a zaklatások után rohamosan romlott, fogságtól és orgyilkosoktól tartott, majd 1860. április 8-án hajnalban pisztolyát maga ellen fordította. Előző este még írnokával sakkozott, jó éjt kívánt, majd felöltözve leült a karosszékébe, és főbe lőtte magát. A dátum kiválasztásának volt némi vallási szimbolikája is: 1860. április 7-ének éjjele húsvétvasárnapra, Krisztus feltámadásának ünnepére virradt.
Széchenyi halála megrázta a magyarságot. Temetését a bécsi udvar nyomására a meghirdetettnél egy nappal korábban tartották, de így is tízezres tömeg gyűlt össze április 11-én Nagycenken, ahol a kastély kápolnájában temették el, sírja ma is ott található. Halálának hírére a Magyar Tudományos Akadémia gyásznapot tartott, Arany János verset írt tiszteletére. Április 30-án pesti gyászmiséjén pedig nyolcvanezren tüntettek némán a neoabszolutista elnyomás ellen. Erre a pesti gyászistentiszteletre szól az a Tudományos Akadémia által kiadott meghívó, amely most az Antikvárium.hu online árverésén bukkant fel.
