Emlékezzünk, hogy tanuljunk

„Egész nap nyúzott. Hol bokámat rúgta
s ordított, hol dühödten nógatott.
Vadul gyűlöl. Pedig pontosan tudja,
hogy ártatlan vagyok.

Hencegni ezzel már én sem kívánok.
Bárcsak tettem volna egy keveset
ellenük! S nem most kéne kifundálnom
a kémkedésemet.”

Így írt Kihallgatás című versében Faludy György, akire a kommunista hatalom a kezdettől fogva ellenségként tekintett, végül 1949-ben hamis vádak alapján letartóztatták, majd Kistarcsára integrálták, később a recski kényszermunkatáborba hurcolták. AZ ÁVH börtöneiben, illetve a táborokban írt versei a Börtönversek, amelyeket – ahogy ő fogalmazott – „fejben csinált”, mert papír és írószer nem állt a rabok rendelkezésére.

Faludy György Kossuth-díjas költő pusztán egyike a kommunista rendszer becslések és levéltári nyilvántartások alapján százmillióra becsült ártatlan áldozatainak. Kelet-Közép-Európában az éhínségben, kényszermunkatáborban vagy kegyetlen kivégzés által elhunyt áldozatok száma eléri az egymilliót, de a rendszer áldozata az is, akit üldöztek, börtönbe zártak, vallattak, kínoztak, megbélyegeztek, testileg, lelkileg megnyomorítottak. A Terror Háza kutatói szerint 1945 és 1989 között több mint 70 ezer embert börtönöztek be politikai okokból Magyarországon, és a „háborús bűnösöket” nem számítva, az 1956-os megtorlás áldozataival együtt 714 embert végeztek ki. A Szovjetunióban összesen 65 ezer magyar gulág áldozatot tartanak nyilván, és köztük nem szerepelnek a járványokban, a tranzittáborokban és az odavezető út során elhalálozottak. A szovjet kényszermunkatáborokba elhurcolt mintegy 600 ezer magyar közül minden harmadik, vagyis 200 ezer ember vesztette életét.

A szegedi Dóm tér monumentális székesegyházában megtartott rendezvény fővédnöke Dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes volt, aki ezúttal nem szokványos megemlékező köszöntőt mondott, hanem rövid filozófiai gondolatsort osztott meg a szép számmal megjelent hallgatósággal a kereszténység és a diktatúrák vonatkozásában. Elmondása szerint minden politikai ideológia mögött valamiféle emberkép van, mely, ha torz és egyoldalú, akkor az arra épülő társadalom is torz és egyoldalú lesz. Ahogy fogalmazott, a diktatúrák mögött, mindegy, hogy kommunizmusról vagy nemzeti szocializmusról beszélünk, téves emberkép húzódik: „A 20. századi diktatúrák antropológiai tévedésre épülnek, a kommunizmus esetében az ember osztály általi, míg a nemzeti szocializmus esetében pedig az ember faji alapú meghatározására. Mindkettő tagadja, hogy az ember az isten képmására teremtetett, s ez alapján szabad akarta, józan esze és lelkiismerete van. Ilyen formán mindkét 20. századi rettenetes eszme neopogány. A kommunizmus az ateizmusból kifolyólag, a nemzeti szocializmus pedig - Nietzschét idézve - az übermensch mint új isten fogalma miatt.”

Ezt követően felidézte Mindszenty bíboros példaértékű életét, akit letartóztattak a nyilasok, és üldöztek az ávósok, mégis volt elég bátorsága szembeszállni mind a nácizmussal, mind a kommunizmussal. „Példája azt mutatja, hogy a náci és bolsevik istentelenség és neopogányság egy tőről fakad, és mindkettő mélyen keresztényellenes. Istentelen, tehát embertelen, s mivel embertelen, egyben istentelen is.”

S vajon miért immunis a kereszténység a diktatúrákkal szemben? – tette fel a kérdést beszéde végén Semjén Zsolt. Meglátása szerint azért, mert a kereszténység tudja, hogy az ember isten képmására teremtődött, ezért végtelen érték, másrészt tudatában van annak, hogy a bűn és a rossz mindig realitás lesz a világban. Ez a realista bölcsesség az, ami megóvja a kereszténységet az istentelen diktatúrák torz emberképétől és az ebből következő torz társadalmi gyakorlattól – fogalmazott.

„A diktatúra gyermeke vagyok. 1976-ban születtem a román szocialista köztársaságban, Székelyföldön. Életem első 14 évét hiánygazdaságban éltem egy istentelen és embertelen rezsimben, ami el akarta venni tőlem az anyanyelvemet, az anyanyelvi kultúrámat, a közösségemet és vallásomat” – kezdte személyes hangvételű beszédét Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója. Majd beszélt az akár szabadságharcként értelmezhető első áldozásáról, apai nagymamájáról, akitől az első, de életre szóló tanításokat kapta, az akkor misztikus hősnek hitt Márton Áronról, akit bebörtönöztek, majd házi őrizetben tartottak, ahogyan a román rezsim által elkövetett egyéb bűnökről is. „Emlékezzünk tehát kegyelettel és hálás szívvel mindazokra, akik istentől kapott szabadságunkat szülőföldünkön és hazánkban megélhetővé tették. Éljünk úgy, hogy majd az úr színe előtt elmondhassuk nekik: nem küzdöttetek és nem haltatok meg hiába” – zárta gondolatait.

Ezt követően próza és zene egymást váltogatva foglalta keretbe a rendezvényt: Serfőző Levente, a Gál Ferenc Egyetem oktatási helynöke túlélők visszaemlékezéseit olvasta fel, Szilasi Alex Liszt Ferenc-díjas zongoraművész pedig Chopin-műveket adott elő.

A megemlékezést a dómban szentmise zárta, melyet Főtisztelendő Böcskei László, nagyváradi püspök celebrált és a kommunista diktatúrák áldozatai emlékének szentelt. A megjelenteket elgondolkodtató üzenettel bocsájtotta el: „Nem azért vagyunk itt, hogy ítélkezzünk, hogy másokat megbélyegezzünk, régi sebeket feszegessünk, hanem azért vagyunk itt, hogy emlékezve az igazságot mondjuk és emlékezve tanuljunk. A rendezettség állapota felé csak úgy indulhatunk el, ha a régi sebeket nem új sebekre váltjuk, és ha az emlékezés kiengesztelődésben talált választ.”

A rendezvény mécsesgyújtással zárult, amelyet a résztvevők a Dóm kertjében Kovács Jenő szobrászművész munkája, a  Gulágra elhurcolt áldozatok emlékműve előtt helyeztek el.

Fotók: Csálvári Zsigmond / PMG