Szekértáborok, értékrendek – beszélgetés Száraz Miklós Györggyel

Ha arra kérlek, mondj három fontos mondatot a kortárs magyar irodalomról, melyek lennének azok?

Nem örülök, ha erre kérsz. Fontos mondatokat mondani nem könnyű. Ráadásul olyan dolgokról, amik erősen szubjektívek.

Fontos az, hogy eltűntek a tekintélyek? Illyés Gyula, Németh László, Babits Mihály tekintély volt. Visszafelé nem megyek tovább. Esterházy. Talán tekintély volt Kertész vagy Csoóri is. Másként, de talán mégis. Ma vannak elég jó írók, jó írók, nagyon jó írók, még nagy írók is, de tekintély nincs. Nem tudom, fontos-e, ha egyáltalán így van, és nem tudom, hogy ha így van, akkor az rossz-e vagy jó. És az is igaz, hogy nem feltétlenül a legjobb író a tekintély.

Talán fontos az is, hogy az irodalom nem fontos. Nem azért, mert valóban nem fontos, én például azt gondolom, hogy fontos, de a világ körülöttem azt gondolja vagy inkább úgy viselkedik, mintha nem volna fontos. Nem győz meg az ellenkezőjéről. Pedig az a jó világ, amelyikben az irodalom fontos. A zene, a festészet, a szobrászat is. Az építészet. Epedve gondolok a XVI–XVII. századi Németalföldre, ahol a polgárok polgárlakásainak falain, minden polgárén, nívós és értékálló festmények függtek. Képek a mindennapjaikról. Csendéletek a hétköznapi tárgyaikról.

Harmadik állítás?

Azt várod, hogy hozzam elő a megosztottságot. Legyen. A magyar irodalom, amióta az eszemet tudom, mindig megosztott volt. És mindig sokféleképpen. Urbánus és népi, liberális és nemzeti, haladó és konzervatív. A megosztottság önmagában talán nem is baj. Tulajdonképpen természetes is, gondoljunk az amerikai Észak és Dél íróira, az oroszok európai és misztikus mélyorosz irányvonalára, Sartre-ra és Camus-re. Nem a megosztottságban keresném a baj okát. Inkább a tolerancia hiányában. A nívótlanságban. A kenyéririgységben. Ilyesmiben. Ezek meg örök kínszenvedések.

Szélsőségesek mindig voltak és vannak is. Ahogy rossz ízlésűek és ízlés nélküliek meg ízléstelenek is. Minden táborban.

Különben is azt gondolom, hogy a harciasok, a soha semmiben nem alkuvók, a kompromisszumra képtelenek többsége nem ideológiai okok miatt támadó, hanem egzisztenciális okokból. Hogy még világosabb legyek: úgy vélem, hogy sokszor egyszerűen az ösztöndíjakról, fordításokról, díjakról, támogatásokról van szó. A pénzről. A pénz elosztásáról.

A zászlók, a jelszavak, mint annyiszor a történelem során, most is csak ürügy. A harcosok többsége valójában a „zsákmányra” hajt. Érdekérvényesítési küzdelem ez. Mi vagyunk a jók, tehát ide a lóvét, az utazásokat, az ösztöndíjakat. És a harcban minden megengedett. Soroljam a jelzőiket? Azért sem sorolom. Ma a komcsi, a libsi éppúgy szitokszó, mint a nemzeti, a konzervatív vagy talán inkább a jobboldali. Mert akik használják, azok szitokszóként használják őket.

A szekértáborok mögött az egyre inkább átpolitizálódó irodalmi élet rendelkezik-e egységes, konszenzusos értékrenddel?

Nem tudom, volt-e valaha ilyen. Egységes, konszenzusos értékrend. Jó lexikonok, jó enciklopédiák, irodalomtörténetek jutnak eszembe. Amikben a szócikkeket értő szakemberekkel íratják, és nem baj, ha egyik-másik tudós szűkkeblű és csőlátású, mert a másik és a harmadik szócikket meg olyan írja, aki a saját tárgyával elfogult. Mindig léteztek folyóiratok, amiknek a szerkesztői igyekeztek olyan lapot csinálni, amelyikben minden tehetség helyet kaphat, ideológiától, pártállástól függetlenül.

Mondhatnám mindjárt a Nyugatot is, de hadd mondjam inkább apám példáját. Az 1980-as években a Kortárs című folyóirat főszerkesztője volt. Ottlik időnként megköszönte neki, hogy ha írást ad, nyomban közli, mindig „előkelő” helyen. Illyés halálakor, 1983 tavaszán apám megkérdezte Esterházy Pétert, hogy írna-e búcsúztatót. Esterházy kért egy hét gondolkodási időt. Egy hét múlva újabb hetet kért, majd harmadszor is. Végül nem vállalta. „Nem tehetem. Nem lehet.” Hogy ez pontosan mit jelentett? Törd rajta a fejed. Mindenesetre érezte a pikantériáját. Aztán mégsem… merte? akarta?

Egy másik eset. Kornis Mihály. A Jézuska című elbeszéléséről tudni lehetett, hogy kiveri a biztosítékot pártunk és államunk kultúrát felügyelő korifeusainál, és egyházi körökben is. Kornisért, úgy gondolom, nem feltétlenül rajongtak a szerkesztőségben, akik olyanokból álltak, mint Orbán Ottó, Páskándi, Zalán, Tornai József, Ilia tanár úr, ő mint külső tanácsadó. Az írást mindenki elolvasta, az egyöntetű vélemény: remek, erős, briliáns. De veszélyes. Lehozták. Aczélék is, a püspöki kar képviselői is hörögtek. Kornis talán nem is tudja, nem a botrányt, az nyilván gyorsan eljutott hozzá, meg is köszönte apámnak a közlést, hanem hogy az akkori Kortárs szerkesztősége, legalább öt-hat ember, akik, rossz kimondani is, nem az ő emberei voltak, kivétel nélkül remeknek ítélték a munkáját.

Több mint tíz évvel ezelőtt volt egy Nagyítás című hetilap. Akarsz beszélni róla?

Nem. De ha egyszer csináltam, akkor mégis illenék. Amikor vállaltam, hogy részt veszek benne, ugyanazt szerettem volna, amit sok elődünk. Meg amit néhány szerkesztő ma is próbál. És éppen ezeknek a folyóiratoknak a fennmaradásáért izgulhatunk a leginkább, hiszen nem egyetlen lobogó alatt szolgálnak, tehát védőernyő sem borul föléjük. A Nagyítás, ha az Arcanumon ma valaki beleolvas, megállapíthatja, hogy nyitottsága ellenére… hogy is mondjam? … úgynevezett nemzeti vagy konzervatív vagy jobboldali újság volt. Úgy is mondhatom, hogy az azóta is kormányzó erő állt mögé, vállalta. Egyértelműen. Mégis az az oldal tette lehetetlenné a működését, amelyiké volt. „Túlságosan liberális.” „Túl nyitott és megengedő.” „Nem azokat szolgálja, akiket kellene.”  Való igaz, néhányan a lapnál – nem a teljes lapvezetés – az olvasót kívántuk szolgálni. Minden olvasót. Ma is azt gondolom, hogy jól csináltuk.

A kép úgy teljes, ha azt is elmesélem, hogy egy idős, nagy tekintélyű pályatárs, aki az első számoktól sok hónapon át segített nekem, mert ő is úgy vélte, hogy fontos egy ilyen szellemű kulturális hetilap léte, egyszer csak nem segített tovább. Az indoklás sántított. Sejtettem a valódi okot, egy hétnél tovább nem is bírtam, felhívtam, és rákérdeztem. Szinte kiszakadt belőle – nyomaszthatta őt is –, hogy el sem tudom képzelni, mit kell kiállnia. Hónapok óta napi több telefont kap: „Hogy segíthetsz ezeknek? Ha ők maguk nem is tudják, akkor is az antiszemitákat, a hatalompártiakat szolgálják.” Hervasztó, nem? A nyugalom, a termékeny béke másként nem jöhetne létre, csak ha mindkét oldalnak lenne kedve, ereje, gusztusa és tehetsége leszámolni a szélsőségeseivel és a saját, erőszakos középszerével.

Azt mondod tehát, hogy nincs és sosem volt egységes értékrend?

Azt. De azért nem mindegy, hogy van-e igyekezet. Elismerni azt, ami jó, pedig nem „a mi emberünk” munkája. Szándékosan kerülöm a „mi kutyánk kölyke” kifejezést, az urambátyámozást, a szabadkőművesezést. Képesek vagyunk-e elfogadni valamit, ami nem a mi ízlésünk szerint való? Megengedhetjük-e magunknak? Mert ha megtesszük, akkor a saját táborunk szélsőségesei megharagszanak. És akkor nem lesz pénz, díj, ösztöndíj, kiadó, reklám.

Azt mondtam, hogy igyekezet kellene? Nem is biztos. Megfordítom. Az lenne a jó, ha nem kellene.

Az lenne az igazi, ha természetes lenne, hogy ami jó, az jó.

Hogy ha nem is szeretem az alkotóját, nem a barátom, nem gondoljuk ugyanazt a világról, más fontos nekünk, de amit ír, az jó. Ez a hétköznapi nyugodtság jobb lenne, mint az erőltetett, hamis egyenlősdi.

Farkas Wellmann Endre

Fotó: MTI/Czimbal Gyula

A teljes interjú a Helyőrség oldalán olvasható.