Nemrég a halfogyasztást népszerűsítő reklámba botlottam a neten, amit indokol is, hogy mi, magyarok a statisztikák alapján nagyon kevés halat eszünk. Karácsony előtt viszont mindig óriási sorok állnak a halasstandoknál, ami arra utal, hogy mégiscsak szeretjük a halat. Ki tud ezen kiigazodni? Biztos vagyok benne, hogy a rajzfilmünnep sokakat megmozgat majd, és kicsik-nagyok számára egyaránt nagy élmény lesz, mint az esemény hivatalos ajánlójában írják. De mit tudunk arról, hogy a hétköznapokban mennyi rajzfilmet nézünk? Ismerjük és becsüljük-e a rajzfilmjeinket eléggé? A nemzeti büszkeségünkhöz hozzátartozik-e a hagyományosan kiváló magyar rajzfilmek iránti fokozott érdeklődés?
Az asztrológia szerint a Halak világkorszaka Jézus születésével kezdődött, és a kereszténység egyik ókori jelképe a hal volt, a halfogyasztás iránti fokozott érdeklődésnek karácsony előtt szerintem ez a kulturális háttere. A magyar rajzfilmekről én azt a tényt érzem a legbeszédesebbnek, hogy külföldön sokkal híresebbek, mint nálunk. Nálunk ugyanis a tévék az olcsó külföldieket veszik és tűzik műsorra. A 65 éves Pannónia Filmstúdió jubileuma a rajzfilmünnep programjában is hangsúlyos, de kérdezem én: mely pannóniás alkotásokhoz férhet hozzá a mai magyar néző? A Magyar népmeséken kívül szinte semmihez.
A Disney-világban mindig nagyszerű szakemberek dolgoztak, de az kétségtelenül az ő számlájukra írható, hogy a rajzfilmet az emberek többsége valami gyerekdolognak tartja. Matolcsy György és M. Tóth Géza mindent megtett annak érdekében, hogy komolyan vegyék és művészetté emeljék a rajzfilmkészítést. A János vitéztől például annak idején, 1973-ban paff volt a világ, annyira újszerűnek, szokatlannak érezte.
Egy barátom szerint, aki Franciaországban lett sikeres zenész, Magyarországon jellemző a kincsesládán ülve arról panaszkodni, mennyire szegények vagyunk. Ez például abban mutatkozik meg, hogy nem becsüljük a tehetségeinket, nem tudunk eléggé élni az értékeinkkel. Ez mintha a rajzfilmjeinkre is érvényes lenne. Sokat dicsérjük, de nemigen nézzük őket, részben azért, mert ritkán kínálnak meg velük.
Éppen emiatt annyira fontos a rajzfilmünnep és az a fejlődés, amelyen az elmúlt évtizedben keresztülment. Míg 2011-ben még csak 15, idén már százhúsz helység vesz rész benne – és akad köztük olyan, ahol valaki a lakását ajánlotta fel erre a célra. Fontos, hogy ünnepnek nevezzük, mert számomra ahhoz hasonlító alkalom, amikor mondjuk egy gyerek eltűnik, de aztán szerencsére megtalálják: óriási az öröm. Mert nemegyszer érezhetjük a magyar rajzfilmet afféle mostohagyereknek, ilyenkor viszont ő az ünnepelt, ő van a középpontban, és büszkén emlékezhetünk történetének mérföldköveire: az első, 1977-ben Arany Pálmát nyert magyar rajzfilmre, Jankovics Marcell Küzdők című alkotására, és a másodikra, Vajda Béla Moto perpetuójára 1981-ből, szintén Jankovics Sisyphosára, az első Oscar-díjra nevezett magyar rajzfilmre 1974-ből, továbbá Rófusz Ferenc Oscar-díjas A legyére 1980-ból és M. Tóth Géza 2005-ben Oscar-jelölt Maestrójára.
A rajzfilmjeinkhez való viszonyra vonatkozóan nálunk mintha a nosztalgia lenne jellemző leginkább. Régi nagy sikereket, az egész családot tévé elé ültető sorozatokat emlegetünk, amelyeket mindenki ismert és szeretett. Ma ezzel szemben mindenhol külföldi animációk mennek végtelenítve. Az ön benyomása szerint a magyar rajzfilm mennyire képes a kor kihívásainak megfelelni? Mi kellene ahhoz, hogy igazán a mi itt és mostunkról és egészen nekünk szólónak érezhessük?
Ez ügyben fontos az animáció és a cartoon megkülönböztetése. Az animáció művészet, a cartoon ipari termék, üzletág. A cartoont komputerrel gyártják, míg a János vitézt annak idején képkockánként rajzolták meg és festették ki. A festéket a celluloidszalagjairól később iskolákban, diákoknak kellett leszedniük, hogy újra fel lehessen őket használni. A cartoonnak százmilliós közönsége van világszerte, a pici Magyarország a maga tízmilliós népességével nem tényező e téren. Káel Csaba mondta el a Toldi bemutatóján, hogy egész estés magyar rajzfilm utoljára 11 éve készült nálunk. Rajzfilmstúdiónk pedig egyetlen van, a Kecskemétfilm, amellyel Jankovics Marcell, a férjem a Toldi készítése során négy éven át együttműködött. Ők is csak nyugati bérmunkák révén tudnak fennmaradni.
Gyakran tapasztalom, hogy sok szülő ülteti oda a gyermekét „valami rajzfilm” elé csak azért, hogy ne zavarja mondjuk a főzésben, ami sem a rajzfilmműfaj megbecsültségének, sem az így „leszerelt” gyereknek nem tesz jót. Hogyan kellene okosan a rajzfilmek szeretetére hangolni a gyerekeket?
Ha egy rajzfilmnek mondanivalója, erkölcsi tanulsága van, azt a gyerekek megértik. Piros Ildikótól tudom, hogy már a két-három éves gyerekektől sem lehet elvenni a Fehérlófiát, a férjem 1981-es alkotását, annyira imádják. A rajzfilmünnep azért is fontos, mert szembesít a tarthatatlan helyzettel, hogy az alaptantervnek ma sem része a filmes örökségünk meg a rajzfilmjeink. A gyerekek számára egy életre meghatározó, hogy mit kapnak az iskolában! Mielőtt a mozit temetni kezdenénk, gondoljunk bele abba, hogy az USA és Németország mozihálózataiban ma is óriási sikerrel megy a 41 éves Fehérlófia. A rajzfilmtermésünk: a János vitéz, a Vuk, a Macskafogó, a Szaffi, a Ludas Matyi vagy Az ember tragédiája nemzedékek számára volt meghatározó élmény. Olyan kultúrkincs, amelyet vétek nem továbbörökíteni. Úgy hallom, érettségire készülve sok diák inkább a Tragédia-rajzfilmet nézi meg a neten, mint hogy Madách művét elolvassa. És mivel a férjem nagyon ragaszkodott az eredeti szöveghez, teljesen hiteles is, amit ettől az élménytől kap.
Amikor kicsik és nagyok közös rajzfilmélményeit óhajtjuk, amögött az az előfeltevés húzódik meg, hogy az alkotások valóban felkínálják ezt a lehetőséget, azaz a gyerekek számára is érthetőek és lekötik a figyelmüket, de a felnőttek sem tartják őket unalmasnak.
Kultúrát csak közösségben lehet csinálni. Pótolhatatlanul fontosak a közös élmények, az együtt töltött idő. És a rajzfilmjeinkben mindig kitüntetett módon jelentek meg a kulturális örökségünk jelentős eredményei: a feldolgozásukat, megjelenítésüket kitüntetett feladatuknak tekintették az alkotók. A Magyar népmeséket a Fülöp-szigeteken és Kínában is nézik, egy államtitkárunk pedig egyszer azt mondta nekem: ez az egyetlen tévéműsor, amit a gyermekével együtt nézhet. A rajzfilmjeink egyedülálló lehetőséget kínálnak ilyen élményekre, a nemzedékek közötti hidak építésére.
Jankovics Marcell mintha egyrészt mindent tudott és könnyed kézzel alkalmazott volna, amit a magyar rajzfilm sok évtized során technikai tudás terén felhalmozott, és még rengeteg eredeti ötlete, újítása is volt, másrészt azonban elképesztő teherbíró képességet tulajdonított a műfajnak, és a történetfilozófiai, sőt az emberi létezés végső kérdéseire vonatkozó nézeteit is ki akarta általa fejteni. Emiatt mintha két különböző vonalon haladna egyszerre: a munkáival szórakoztat, trükkösen beránt a világába, de ha már ott vagyunk, a legsúlyosabb tartalmakkal is megkínál, méghozzá roppant cizellált módon, mívesen. Ez mintha más liga, sőt egészen más sport lenne, mint az állatos mesék. Hogyhogy ő a rajzfilmet ennyire univerzálisnak, szinte mindenre alkalmasnak tartotta?
Marcell roppant művelt ember volt, noha osztályidegenként nem járhatott egyetemre. Magának kellett megszereznie azt a tudást, amit más az egyetemen kap meg. És éppen ez a hendikep volt az, ami arra késztette, hogy mindent az átlagnál sokkal mélyebben átgondoljon. A rajzfilmkészítés során azt gondolta át a legalaposabban, hogy milyen szellemi tartalmakhoz milyen képi megfogalmazás illik leginkább. Tehát benne egyszerre volt meg a mély műveltség és a megfogalmazás, a megjelenítés képessége, míg például sok nagy szobrászról mondják, hogy beszélni vagy nem tudnak, vagy nem mernek. Rá éppúgy jellemző volt a gazdag vizuális fantázia, mint a kiváló rajzkészség, és ez képessé tette arra, hogy komplett korszakokat, világokat, szellemi tartalmakat konkretizáljon, tegyen megfoghatóvá. Az ember tragédiája rajzfilmváltozatában például az ősember a villendorfi Vénuszt faragja, és mögötte őskori barlangfestményt látunk a falon. Így azonnal értjük, hogy az ősember világába kerültünk.
Marcell Sisyphos című rajzfilmje a teheráni filmfesztivál gyerekzsűrijének nagydíját kapta, egy japán asszony, a hirosimai filmfesztivál igazgatója azért lett rajzfilmes, mert ezt a filmet látta, a kecskeméti filmfesztivál gyerekzsűrije pedig azt írta az Ének a csodaszarvasról díjazásának indoklásában, hogy „ebből tanultunk a legtöbbet”.
Marcell hívő és céltudatos ember volt. Úgy érezte, hogy ha isteni tehetséget kapott, azzal kötelessége élni. De nem a „zseni vagyok, nekem minden jár” mentalitás jellemezte. Neki mindenért meg kellett küzdenie, és maximalista volt, aminek a stábok nem mindig örültek: akár ötször is megcsináltatott egy-egy jelenetet, ha nem volt vele elégedett. Szerencsére a komputergrafika révén könnyebben ment a javítás, és ő közel nyolcvanévesen nagyra értékelte, amit a fiatal szakemberek a Toldihoz hozzátettek. A képi világán látszik is, hogy Marcell milyen jól tudott élni az új eszközök által kínált lehetőségekkel.
Miért tartja különösen fontosnak, hogy a rajzfilm minél többek életének része legyen, hogy újabb és újabb nemzedékek ismerjék meg? Időnként az a benyomásunk támadhat, hogy a kulturális hagyomány átadása során valami megbicsaklik: a nagyszülő még átadja a szülőnek, de az unokához már nem jut el, és például nem tudja, ki volt Petőfi Sándor.
Szerintem helytelenül gondolkodunk erről. A mi gyerekkorunkban is voltak olyanok, nem is kevesen, akik nem olvastak. Mi olvastunk, mert jó tanáraink voltak. Mint Németh László írta: „Kevesen vagyunk, de ennyien mindig leszünk.” Ami a nagyszülő-unoka viszonylatot illeti, arra számomra a borsóelmélet a magyarázat, amely szerint gyakran az unoka teszi meg, amire a nagyszülő vágyik. Thomas Mann pedig úgy gondolta, hogy mindig az első nemzedék „csinálja meg a világot”.
A Nemzetek Háza elnökeként, kiterjedt nemzetközi kapcsolatai révén milyen rálátása van a magyar rajzfilmek iránti külföldi érdeklődésre? Melyek a külföldiek számára a magyar rajzfilm megkülönböztető jegyei? Ön hogyan ajánlja nekik az alkotásainkat?
Nem lehet a rajzfilmjeinket egy kalap alá venni. Nemzedékek és alkotók szerint mások és mások, jól megkülönböztethető: neppes, pannóniás, dargays, jankovicsos stb. stílusjegyekkel. A Fehérlófiának például sem előzménye, sem utóda-rokona nincs. Matolcsy György nagy erénye éppen az volt, hogy hagyta a szuverén művészeket a saját útjukat járni.
És hogy mivel ajánlom a magyar rajzfilmeket külföldieknek? Azzal, hogy egyik sem l’art pour l’art, és szellem van mögöttük.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
