A Málenkij Robot Emlékhely végre méltó emléket állít az elhunytaknak és kibeszélhetővé, feldolgozhatóvá teszi a több évtizeden át titkolni kényszerült traumákat.
Magyarország az 1944-es német megszállást és a nyilas uralmat követően sem lélegezhetett fel: az országba bevonuló Vörös Hadsereg által ejtett foglyokat, bevagonírozták, majd málenkij robot, azaz kis munka címén kényszermunkára vitték el őket a Szovjetunióba. Malenykaja rabota: a szovjet katonák mindvégig ezt mondogatták, mikor összeszedték a civileket, azt hazudva nekik, hogy 3-5 napra viszik el őket, utak, hidak újjáépítésére. A valóságban ez sokaknak 3-5 évet jelentett a Szovjetunió valamelyik munkatáborában. Tömegesen vittek el nőket, gyermekeket, időseket és várandós asszonyokat egyaránt. Az emberélet nem számított, csak az volt a fontos, hogy a létszám meglegyen.
A kiállítás helyszíne a Ferencváros pályaudvar melletti hidegháborús bunker, amely egykor a MÁV légoltalmi óvóhelye és vezetési pontja volt. A vasbeton légókockát ténylegesen egyébként sosem kellett igénybe venni, de megtudtuk, hogy a három szintes torzó körülbelül ötszáz fő befogadására lenne alkalmas, és nemcsak a rombolóaknákkal szemben, hanem biológiai és atomtámadás ellen is védett volna.
Az emlékművet, Párkányi Raab Péter szobrász és Birkás Gábor építész alkotását a Kommunizmus Bűnei Alapítvány állíttatta 2017-ben a Gulag-Gupvi emlékévek zárásaként. Az emlékhely két oldalán fél-fél vasúti kocsi lóg ki, előterében egy szoborcsoportokkal egybekomponált vagon áll a talapzaton, mellette pedig láncokból és szögesdrótokból álló kompozíció. Ezzel az erősen szimbolikus alkotással felruházott betontorzó egyértelműen uralja a látványt.
Nem véletlen, hogy ebben a betonépítményben kapott helyet a kiállítás. Ugyan a málenkij robotra elhurcolt katonákat és civileket szállító vagonok nem a ferencvárosi pályaudvarról indultak, de Budapest-szerte itt (és Rákosrendezőn) találták a legtöbb szélpostát. Mert akiknél volt valamilyen papír, toll, ceruza, az próbált üzenetet hagyni a családtagoknak, hogy ne várják őket haza. A menetből vagy a marhavagonok rácsozott ablakain keresztül a sűrűn lakott településeken dobálták ki a lapokat, cetliket, ahol a front mögött maradt nők és gyermekek összeszedték és továbbították őket a családtagoknak. A magyar társadalom ekkori összetartását jelzi, hogy a levelek 80-90 százaléka a korabeli Magyarország területén eljutott a címzetthez.
A kiállítás nyolc kamrája az eseményeket időrendben követi végig. Az első két teremben Budapest ostromáról és a legkorábbi elhurcolásokról esik szó. Mivel Malinovszkij marsall jelentésében jóval nagyobb számú ellenséges haderőről számolt be, az 51 napig tartó ostrom után gondot okozott számára a hadifoglyokkal való elszámolás, ezért a fegyveres szovjet katonák, a fogolylétszámot kipótolandó, civileket is befogtak, körülbelül 100 000 főt. A kamrákban propagandaplakátok, térképek, korabeli tárgyak és fényképek mesélnek az eseményekről, de itt találjuk Sári Mihály szélpostáit is, a legfontosabb hadifogoly-gyűjtőtáborok korabeli fotóit. Közép-Európa és az egész Kárpát-medence legnagyobb fogolytábora a ceglédi huszár- és páncélos laktanya, ahol mai napig a téglákba vésve több ezer ott tartozkódó neve maradt fenn.
A harmadik kamra az etnikai tisztogatás áldozatairól és a németként jóvátételi közmunkára elhurcoltakról emlékezik meg. Itt szerepelnek azok a láger propaganda képek is, amelyeket a külvilágnak készítettek. Makra Mónikától megtudtuk, hogy valójában ezekhez a fotókhoz a legjobb állapotban levőket válogatták ki, akiket szép ruhába öltöztettek és megkérték, hogy mosolyogjanak. A lágerfocicsapat fényképét nézve kiderült az is, hogy a túlélők közül sokan inkább a táborokban történt pozitív élményekre emlékeznek vissza, például ezekre a bajnokságokra, amikor a különböző lágerekben dolgozó apák és fiaik több év után újra találkozhattak egymással.
A negyedik és ötödik kamra tárgyai a szovjet táborrendszerekről mesélnek. A legújabb kutatások alapján azt is tudjuk, hogy akik málenkij roboton voltak, azok a Gupvi lágerrendszerben raboskodtak. A mai Ukrajna és a Baltikum területén körülbelül 6500 kisebb-nagyobb Gupvi tábor létesült.
A hatodik kamra a halálozások tömegességével szembesíti a látogatót. A hólepte tömegsírt szimbolizáló installáció mellett elhangzott az is, hogy nemcsak az elhunytakat temették el, hanem gyakran a betegeket is bedobálták a holtestek mellé, hogy ne foglalják az ágyakat. Az elhurcoltak nagy része egyébként nem a táborokban hunyt el, hanem még az odavezető úton: a begyűjtést követő gyalogmenetben a hideg miatt vagy a táborokba tartó vonatúton az éheztetés következtében.
A hetedik kamra a hazatérést követő időszakot dolgozza föl. Azok helyzete sem volt jobb, akik hazatértek: a túlélőket megfenyegették, hogy az életükkel játszanak, ha beszélni mernek arról, ami a Szovjetúnióban történt velük. Egészen a rendszerváltásig hallgatniuk kellett, és mai napig vannak olyanok, akik félelemből nem beszélnek az őket ért traumákról.
Az utolsó kamrában a málenkij robot utóhatásáról esik szó. Itt látjuk a különféle emlékműveket, valamint a témában megjelent szakirodalom legfontosabb forrásait. A fogadó térben néhány túlélő visszaemlékezéseit hallgathatjuk meg.
A Magyar Nemzeti Múzeum 2017. november 25-én, a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapján megnyílt kiállítótere azért igazán jelentős, mert lehetőséget ad arra, hogy több évtizedes hallgatás után az egyéni tragédiák és a közös traumák kibeszélhetővé és feldolgozhatóvá váljanak. A téma kutatása folyamatosan zajlik, egyre több részlet lesz látható, ami által megismerhetjük a korszak borzalmait.
