Olyan időszakban vagyok éppen, amikor a magam után húzott traumazsák a szokásosnál is nagyobbra dagadt. Ott pihennek benne az olyan, kollektív dolgok, mint a rendszerváltás okozta egykori sokk, a transzgenerációs parák, a Covid, a háború – és sorolhatnám. És ezek mellé az elmúlt időszakban szép számmal kerültek be személyes traumák is, amelyek szintén feldolgozásra várnak.
Ezzel az óriási pakkal lépek be a Ludwig Múzeum Előhívás című kiállítására. Bízom abban, hogy a zsákomból valamit itt tudok hagyni, mert olykor úgy érzem, hogy lehúz a súlya. Az Előhívás szándéka az, hogy olyan alkotói folyamatokat állítson fókuszba, amelyek a művészetet a feldolgozás egyik lehetséges eszközeként alkalmazzák. A kiállított munkák tehát nem illusztrálnak, hanem feltárnak, katalizátorként vagy erőforrásként működnek, reparatív vagy performatív szándékkal szólítják meg a befogadót.
A tárlat Albert Ádám Egy történet metamorfózisa: víz és kő című munkájával nyit. Nagyon passzol ide, hiszen pontosan rávilágít a trauma működésére.
A térbe helyezett kövületekről készült fotók, valamint a fémállványra helyezett kő jelzi, hogy a traumáink olykor feloldhatatlan módon megkövülnek. Ha nincs narratíva a feloldásukhoz, akkor örökre lehúzzák majd a zsákunkat, és továbbadjuk őket a következő generációknak. A videómunkában szereplő hatalmas kő kettéfűrészelése a feloldás/feloldódás szimbóluma. A felvételt elborító neonszínű élőlények pedig a traumafeldolgozás során felszínre került elemek, amelyekhez nem szívesen nyúlunk hozzá. Szúrnak is, ragadósnak is tűnnek, és furcsa színűek. El kell őket pusztítani a magunk mögött hagyásukhoz.
Katalizátorként működik a HAVEIT Collective Fenevad című installációja, ami a családi közegen belüli traumákat tárja fel.
A fényújságon futó szitkok ráébresztenek, hogy ezek beleivódnak a hétköznapokba, aztán mélyen rögzülnek és továbböröklődnek. Súlyos mondatok, amelyek többségükben a nőket érik, és a házimunka el(nem)végzéséhez kapcsolódnak. A porszívókat és a fényszalagokat nézve azon gondolkodom, hogy én ugyan már nem kaptam otthon ilyen súlyos mondatokat, de az anyám és a nagyanyám még igen, így ezek a hétköznapokba „belesimult” durva kifejezések lelki teherként nehezed(het)nek rájuk, sőt biztosan rám is továbbhagyományozódott a traumájuk.
Az Előhívás remekül működik: olyan traumákba is bevonódom általa, amelyekhez egyébként semmi közöm.
Három mű van ezen a kiállításon, ami empátiát ébresztve olyan, kollektív tapasztalatok irányába nyitja meg a tudatomat, amelyeknek nem voltam, nem lehettem az átélőjük. Mégis zsigeri módon válnak a részemmé a feltárt, előhívott sorsok. Az egyik ilyen alkotás, Alfredo Jaar Ruanda című projektje a népirtás borzalmával szembesít. A ntaramai templomnál különös kegyetlenséggel mészároltak le félszáz embert. A kiállított három tájképrészlet és a mellettük szereplő skiccek a helyszínre utalnak, ám egyiken sem látszik maga a borzalom. A felvételek felnagyítása, a valóság egy adott részletre való redukálása, valamint a láthatatlan kihangsúlyozása az, ami miatt ezek a képek intenzíven hatnak a nézőre.
Taryn Simon Az ártatlanok című fotósorozata olyan férfiak portréit mutatja be, akik el nem követett bűncselekményekért ültek börtönben. Simon elvitte őket állítólagos tettük helyszínére, és ott készített róluk képeket. Ezzel a gesztussal összemosta a fikciót és a valóságot. Mégsem ez a gesztus az, ami sokkolóan hat rám. Az alanyok tekintetétől nem tudok szabadulni. Szemük teli van fájdalommal, az igazságtalanul elszenvedett kínok kiolvashatók a pillantásukból. Miközben lelkileg elkezdek kapcsolódni hozzájuk, azon gondolkodom, vajon képesek lesznek-e visszatalálni az identitásukhoz. Azon, hogy milyen sebek maradnak bennük, és hogy miként válik a személyiségük részévé más bűne. Képesek lesznek-e szabadulni attól a bűntudattól, amit nem is kellett volna magukra venniük?
Daniel & Geo Fuchs fotói az egykori NDK Állambiztonsági Minisztériumának, a Stasi helyszíneit tárják fel. Az elzárt terekről készült felvételeken szinte megfoghatóvá válnak a múltbeli pillanatok. A beállítás szögei és nagyításai révén úgy érezzük, hogy mi is ott állunk azokban a terekben. Így válunk elfogott, bebörtönzött, kihallgatásra váró rabokká. És így éljük át a múltbeli sorsok borzalmát és a fenyegetettséget.
A személyes traumákat feldolgozó munkák közül két anyag hoz igazán lázba.
Jeanette Paris Tartsd magadban című alkotása napló- és szövegszerűen jeleníti meg a művész életének egy-egy epizódját. A narratív jelenetekben kínos szituációk elevenednek meg: az alkotót hol művészlétében, hol női mivoltában alázzák meg, traumatizálják. A benne keletkezett feszültség minden jelenetben egy-egy étel elfogyasztásával oldódik fel. A mini történetek remekül megvilágítják azt, hogyan kompenzáljuk a megalázó helyzeteket, és hogyan projektálódik át egy bizonyos kellemetlenség az élet más területeire.
Neogrády-Kiss Barnabás fotósorozata is a művész személyes traumájából indul ki. Azt vizsgálja, percepciója folytán hogyan változik a viszonya a valósághoz. (Neogrády tizenévesen agydaganatműtéten esett át, aminek következtében látómezejének csak a bal felét érzékeli.) A sorozat izgalmát az adja, hogy bár a művész a személyes élményeiből (traumáiból) indul ki, az önmagára irányuló és abból kiinduló kérdésekkel mélyebb összefüggésekre világít rá. Az installálás bravúrossága pedig az, hogy a szétszórtan és csoportokba rendezett képeket nézve a látogató új módon érzékeli a sorozatot, amely igazából megnyugtatja, mert arra ébreszti rá, hogy mindenki küzd a maga démonaival. Ha sikerül velük megbirkózni (feltárni és nem a szőnyeg alá söpörni őket), akkor az a bizonyos traumazsákunk is könnyebbé válik.
Az Előhívásról nem lebegve, feltöltődve jövünk ki. Én kicsit még nehezebbnek is érzem a csomagomat. Mégis el kell menni rá, mert megkövültnek hitt kínokat bolygat meg bennünk, hoz felszínre. És így már elkezdhetünk velük foglalkozni.
Az Előhívás című kiállítás augusztus 28-ig látogatható.
Fotók: Ludwig Múzeum
