A szipka – Sarajevo, 2017
Ötye – Sarajevo, 2017

2015-ben, Izraelben kezdődött minden. Akkor utaztam először egyedül, és akkor vittem magammal először (egy kölcsönbe kapott) tükörreflexes gépet. Nem tudtam, hogy amit csinálok, az pontosan mi, de abban biztos voltam, hogy legszívesebben minden napomat így tölteném: idegen utcákon bolyongva, minden szembejövő érdekes embert lefotózva. Elképesztő motivációt adott a nyakamban lógó kamera, lyukasra koptattam a cipőmet csak azért, hogy minden zugába eljussak minden városnak, hogy ott még valamit lefotózzak. Aztán kiderült, hogy ez a szisztematikus kutatás a hétköznapi jelenetek, jellemző vagy éppen különleges karakterek után valami egész más, mint a turistafotózás. Mert hogy hazaérve nem tudtam megmutatni, milyen „nevezetességeket” láttam, csak azt, hogy milyen „nem nevezetességeket”. Kiderült, hogy amit csinálok, ha kicsit jobban csinálnám, akkor azt streetfotónak is lehetne nevezni. Tudatosan először streetfotózni Szarajevóba mentem, ezek a képek akkor készültek – tulajdonképpen életem első streetfotói.

„Bármi legyen is, a rúzst fel kell tenni.”
„A desszert másik gyomorba megy.”

Íráskényszerem és az új fotóbolondériám össze kellett álljon valamivé. Ez lett a Boldogan éltek míg nevű Instagram-oldal. Ismeretlen embereket fotóztam le az utcán, és fiktív gondolatokat társítottam hozzájuk: mit mondhatnak épp, min morfondírozhatnak épp. A város egy emberként kezdett el drukkolni a lakógyűlés elől menekülő bácsinak, a túl szoros melltartót viselő lányoknak, ütemre fütyültük együtt a Kispált. Annyira megijedtem az oldal hirtelen jött népszerűségétől, a támogató üzenetektől, az általam ismert és istenített fotósok követéseitől, hogy azonnal elkezdtem szorongani: ezt nem szabad tovább „kontárként” csinálni, meg kell tanulni rendesen fotózni.

Vizuális hungarikum 1.
Vizuális hungarikum 2.

Először beiratkoztam egy streetfotós tanfolyamra, amit a MOME hirdetett meg. A hazai streetfotózás nagy öregje, Gulyás Miklós pedig elhitette velem, hogy a világon semminek nincs annyi értelme, mint hogy streetfotókat készítsen az ember, szóval ezzel mentem egy ideig. Szisztematikusan jártam végig Budapestet, kis területekre osztottam fel a térképet, és minden szabadidőmet az utcán lófrálva töltöttem, „vizuális hungarikumok” után kutatva. Persze egyre többször kellett megválaszolnom a kínos kérdéseket: hogy csinálod? Kérsz engedélyt? Nem félsz, hogy pofán vágnak? Hát, izé, nem, de.

Flexeld le! – Budapest TattooCon

Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy hivatásos fotós lettem. Elvégeztem a Práter utcai fotósképzést, megkaptam az első megbízásaimat rendezvényfotósként, aztán újra és újra visszahívtak helyekre. Lenyomtam egy csomó gasztróeseményt, fesztivált, esküvőt, tüntetést, sportnapot, koncertet, közben minden alkalommal megküzdöttem azzal, hogy sosem az történik, amire számítok. Hogy étteremben enni mindenki majdnem teljesen sötétben szeret, hogy ha színes bőrű ember is áll a színpadon, akkor tök máshogy kell mérni a fényt, hogy előfordulhat, hogy forró fémforgács hullik rám, amikor egy hölgy előkap egy flexet, és azzal esik neki az erényöve levágásának. De nem állt ez távol az utcától, ahol szintén semmit nem lehet befolyásolni, még nagy rutinnal is csak ezt-azt megjósolni.

Háy János író
Ferge Zsuzsa szociológus

Szóval elkezdtem rajongani a szakmámért. A feladatok egyre komolyodtak, én egyre jobban kezdtem megtalálni a saját hangomat. Közben olyan helyekre vitt be a kamerám, ahova soha gondoltam volna, hogy valaha bebocsátást nyerek. Fotóalanyaim pedig továbbra is megerősítettek abban, hogy nem zavaró, nem tolakodó a jelenlétem. Önmaguk tudnak lenni előttem, és ez jólesik nekik. Nekem is. Őszinte képeket próbálok készíteni, ugyanolyan minimális beavatkozással, mint ahogy az utcán teszem. Igyekszem, hogy a képeim ne rólam szóljanak, csak amennyire minimálisan szükséges.

A szekszárdi tanyavilág izolációba került emberei és a Szőlő-Szem Egyesület tevékenysége 1.
A szekszárdi tanyavilág izolációba került emberei és a Szőlő-Szem Egyesület tevékenysége 2.
A szekszárdi tanyavilág izolációba került emberei és a Szőlő-Szem Egyesület tevékenysége 3.

De aztán jött egy pont, amikor a szemlélődést meg kellett haladni. Amikor a mondanivaló már folyton kibugyogott. Ekkor találtam meg az igazi célom – saját fotóriportokat készíteni.

Kis történeteket, egyéni sorsokat keresek, amelyek össztársadalmi szinten érdekesek. Vagy hát, mondjuk ki, problematikusak.

A valóságnak köze nincs a propagandához. Nagyon sok helyén az országnak visszafele megy az idő, az apró különbségek óriási szakadékokká válnak. Visszafordíthatatlan folyamatokat, jóvátehetetlen károkat látok mindenhol, ahova megyek. Civil szervezetek küzdenek azért, hogy még valahogy utánanyúljanak azoknak, akiknek „fent” már végképp elengedték a kezét.

Az Adománytaxi Á-Lom projektjében rászoruló családok gyerekei kaptak életükben először saját ágyat 1.
Az Adománytaxi Á-Lom projektjében rászoruló családok gyerekei kaptak életükben először saját ágyat 2.

Nem értjük, nem ismerjük, nem fogadjuk el egymást, az előítéletek bélyeggé, stigmává, önbeteljesítő jóslattá válnak. Ezért amikor csak tudom, igyekszem azok felé fordítani a kamerát, akiken a legtöbbször csak átnézni szoktak. Anyagaimmal próbálok nemcsak sopánkodni az igazságtalanságok miatt, hanem cselekvésre is buzdítani. A megszilárdult nyomor helyett olyan témákat, történeteket kutatok fel, amik jó példaként állhatnak arra, milyen irányba kéne mozdulnunk, változnunk.

Balettnövendékek távoktatásban 1.
Balettnövendékek távoktatásban 2.

A koronavírus-járvány, a lezárások, az elmaradt rendezvények és munkák szabadúszó fotósként elég nagy kihívás elé állítottak engem is. Óriási szakmai elismerés, hogy még egy ilyen nehéz évet is sikerült éhenhalás nélkül átvészelnem, sőt a távoktatásban otthon gyakorló balettnövendékekről készített anyagom első helyen végzett a 39. Magyar Sajtófotó Pályázat művészet (sorozat) kategóriájában.

Horizontális
Vertikális

Néha viszont ki kell szellőztetnem a nehézségeket, amiket fotózás közben átengedek magamon. Mert hiába hangzik az a lehető legjobb forgatókönyvnek, hogy az ember elkezd megélni a hobbijából, az hirtelen átfordulhat abba, hogy elveszti a hobbiját, és megint csak megél valamiből, viszont már szelepelni sem tud hogy. Szóval figyelek rá, hogy készítsek képeket csak a „fióknak”.

Extremadura, Spanyolország, 2019
Cádiz, Spanyolország, 2019

Ott, Izraelben viszont nem csak a fotózásba lettem kiábrándíthatatlanul szerelmes. Rájöttem, hogy milyen jó tervek nélkül utazni, „csak oda” szóló repülőjegyeket venni, és lóháton szelni át országokat. Azóta több országon lovagoltam át, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy így lehet idegen kultúrákat a legjobban megismerni. Csak a vidéket járva, helyieknél megszállva, az ő segítségükre szorulva, kútból itatva, útszéli kocsmákban vacsorázva. Általában egy kamerát, egy GPS-t és egy esőkabátot viszek magammal ezekre az utakra. A legtöbbször fordított sorrendben kell őket elővennem, de mindegy, már megtanultam, hogy mint ahogy oly sok mindenre, erre sem tudok hatással lenni.

Chripkó Lili 1986-ban született Budapesten. Tanulmányait nem fejezte be rögtön az abszolutórium után, így már dolgozóként, 2016-ban szerzett mester diplomát az ELTE bölcsészkarán esztétika és filmelmélet, filmtörténet szakokon. Amatőrként utcafotózással kezdett el foglalkozni, majd érdeklődése a dokumentarista fotográfia egyéb területeire is elvezette. 2019-ben szerezte meg fotográfus végzettségét a Práter utcai iskolában. Szabadúszó fotósként, fotóriporterként dolgozik. Anyagait sokszor saját szöveggel publikálja a WMN.hu-n. Jellemzően szocioriportokat készít, vagy olyan problémákkal foglalkozik, amelyek központjában társadalmi igazságtalanságok, kirekesztettség, diszkrimináció áll. 2019-ben tizenegy társával megalapította a Budapest Street Photography Collective-et az utcafotó szélesebb körben való elismertetéséért, a fotózással kapcsolatos jogi környezet észszerűsítéséért. 2021-ben Balettnövendékek távoktatásban című sorozatával megnyerte a 39. Magyar Sajtófotó Pályázaton a művészet (sorozat) kategóriát.

Nyitókép: Chripkó Lili