Személyesen – Daróczi Csaba természetfotós

A soltvadkerti Daróczi Csaba nemcsak sokat járja a természetet, hanem abban is meglátja a fotótémát, ami mellett más simán elsétálna. Főállásban tanár a helyi általános iskolában, ahová sokszor nem otthonról, hanem valamelyik lesből megy be a hajnali fotózások után. Akár hónapokig is hajlandó egy megálmodott kompozíció megvalósításán dolgozni, amit nem nyűgként él meg, hanem élményként raktároz el. A természetfotózás életforma a számára.

Téli csatorna (2003)

1992 óta fotózom, az első digitális gépemet 2003-ban vettem meg. Akkor még nagyon kezdetleges volt a technológia a mostanihoz képest: az még hat megapixeles gép volt, míg ma már a középkategóriás telefonokban is tíz pixel feletti kamerák vannak. Akkoriban még mindenki filmre fotózott, 2004-ben a befagyott csatornáról készített képemmel mégis én nyertem meg Az év természetfotója díjat. Ez nemcsak azért számít emlékezetesnek, mert az első olyan év volt, amikor digitálisan készült képet tartottak a legjobbnak, hanem azért is, mert én is először nyertem meg a versenyen ezt a díjat. Emlékszem, úgy tudtam csak pályázni, hogy a digitális képet visszavilágítottam rendes filmre, majd diavetítőn kivetítették. A légi fotózás terén is újat hoztam. Akkoriban még nem voltak drónok, ezért sárkányrepülőről készítettem a képeket. Mivel télen fotóztam, a menetszéltől rendesen potyogtak a könnyeim, és sokszor alig láttam, mit fotózok. De megérte a befektetett munka, mert különleges látványt tudtam létrehozni. Később még sok hasonló képet készítettem repülőből.

Éjszakai virágzás (2010)

Ez is úttörő jellegű kép volt. Ekkorra fejlődött oda a digitális technológia, hogy már jó minőségű éjszakai tájképeket lehetett készíteni. Fél évig kerestem a megfelelő gyümölcsfát, amely egyedül állt egy dombtetőn, ahol nem zavart be a városi fényszennyezés. A domb mögül világítottam meg; így értem el, hogy a képen szinte ragyognak a virágok. Nem az első évben sikerült, többévnyi türelem kellett hozzá. Megesett, hogy amikor virágzott a fa, akkor éppen telihold volt, aminek a fénye elnyomta a csillagokét. Vagy éppen elutaztam a virágzáskor. Máskor borult volt az idő. Egyszer pedig az tett keresztbe, hogy elfagyott a fa. De megérte a sok várakozás, mivel hasonló képet akkor még senki sem csinált Magyarországon.

A csőr (2015)

A csőr azért különleges, mert eddig Új-Zélandtól Ausztrálián át Kanadáig ezt a képemet vásárolták meg a legtöbben. A 2020-as Wildlife Photographer of the Yearen Highly Commended lett, ami azt jelenti, hogy kategóriájában bekerült a legjobb öt fotó közé. Később bejárta a világot, több országban kiállították. Pedig amikor elkészítettem, nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Úgy gondoltam: szép-szép, de annyira azért nem voltam tőle elájulva. Mások mondták, hogy ezzel a fotóval mindenképpen induljak pályázatokon.

A készítő élményei is közrejátszanak abban, hogy mennyire értékeli egy képét: ha sok munkája volt vele, akkor értékesebbnek látja, mint azt, amit a pillanat szült. Mint például ezt a fotót is. Egy lesben ültem, erdei madarakat fotóztam, és már éppen eltettem volna a felszerelésemet, amikor az utolsó pillanatban leszállt elém ez a fekete rigó. Már beesteledett, és csak a csőre világított a sötétben. Kettőt kattintottam. Az egyik kép életlen lett, a másik viszont sikerült.

Megporzás (2016)

Ez is spontán kép, mégis a kedvencem lett. Bugacon voltam esküvőt fotózni. Eső után voltunk, és láttam, hogy a kialakult pocsolyákból röptükben fecskék ittak. Annyira megfogott a látvány, hogy másnap visszamentem a helyszínre. Ám hiába vártam ott egész délután, egyetlen fecske sem bukkant fel. Már lemenőben volt a nap, és készültem hazamenni, amikor a lessátramban hátrafordulva megláttam a karámot, amin sorban ültek a tojó verebek. Leszállt közéjük egy hím veréb, amely előtte a porban fürdött. Megrázta magát, és ahogy a por szállt körülötte, mintha megporozta volna a tojókat. Csak egyet kattintottam, és kész is lett a kép. Egy ilyen jelenetet természetesen nem lehet megrendezni, a szerencsén és a felkészültségen is múlik, hogy sikerül-e a megörökítése.

Nyusziugrás (2018)

Ez is olyan kép volt, aminél szerintem sokkal jobbak is voltak a sorozatban. Viszont amikor megmutattam őket barátomnak, Kerekes István fotóművésznek, azonnal azt mondta, hogy ezzel pályázzak. A Cewe Photo Awardon, amelyre több mint 440 ezer fotót küldtek be a világ minden tájáról, megnyertem vele a Természet kategóriát, és a Nature Phtotographer of The Yearen is fődíjas lett 2019-ben. Külön öröm, hogy egy New York-i művészeti galéria is megvette. A nyulakat egyébként 2018-ban 72 napon keresztül fotóztam, és sok száz jó kép született róluk.

Bár úgy tűnhet, mégsem a díjakért csinálom. Annyi fotópályázaton nyertem életem során, hogy már nem tudnak igazán megmozgatni. Annak persze örülök, amikor pénzjutalom is jár egy díjjal, hiszen ez meglehetősen költséges hobbi, és jó, ha vissza tudok forgatni valamit a felszerelésembe. De valójában a fotózás, a kihívás érdekel, és az, hogy kint lehetek a természetben. Ezek az élmények számítanak, a jó kép csak mellékterméke a folyamatnak. Sokszor alakul úgy, hogy kigondolok valamit, aztán mégsem tudom megvalósítani. De az élmények miatt akkor is megéri csinálni. Ez életforma, amit semmiért sem cserélnék el.

A képek többsége Soltvadkert harminc kilométeres körzetében készül. Jól ismerem már a területet, és bármikor vissza tudok menni a kiválasztott helyszínre, ha egy témát kitaláltam. Jó, ha egy évben ötször kimozdulok messzebbre is, ezért máshol nem is igen szoktam komolyabban fotózni. Persze néha megtörténik, hogy véletlenül elém kerül egy téma. Szerencsére ma már a telefonokkal is lehet nagyon magas színvonalú fotókat készíteni.

Egy korty (2020)

Ennek a képnek az a különlegessége, hogy erdei madáritatóban, víz alól, kis GoPro kamerával készítettem. Az volt a legnagyobb technikai kihívás, hogy a távolból, az állatok megzavarása nélkül tudjam irányítani a gépet. Közel két hónapos előkészület előzte meg a fotózást, és számos kütyüt vásároltam ahhoz, hogy ez kép megszülethessen. Ebből is látszik, hogy a természetfotózás a technikai tudáson túl türelemjáték is. A folyamat során mókus, karvaly és szajkó is érkezett az itatóhoz, de az örvös galambról készített kép lett a legjobb. Ezt mások is így gondolhatták, mert 2021-ben Az év természetfotója díjat is elnyerte.

Trigonometria (2021)

A Duna-völgyi-főcsatorna mellett fényképeztem, amikor megláttam, hogy a híd alatt füsti fecskék fészkelnek. Naponta 15 percre úgy sütött be a nap a híd alá, hogy a pillér egyik része árnyékos, a másik napfényes volt, a kettő között pedig háromszögben a hullámok játéka tükröződött a falon. Ahogy a fecskék etették a fiókáikat, mindig ezen a fény-árny jelenségen repültek keresztül. A kompozíció szempontjából fontos volt, hogy megfelelő élességi síkban repüljenek, ezért több délutánt töltöttem a helyszínen, és gyors sorozattal fotóztam őket. A fényképezésben vannak szabályok, technikák, amiket meg lehet tanulni, de természetesen sok tapasztalat és jó szem is kell ahhoz, hogy az ember meglássa az ilyen lehetőségeket.

A halak csillagképe (2022)

Technikailag ez is nagy kihívást jelentő feladat volt. A kép a soltvadkerti tóban készült, amelynek annyira lecsökkent a vízszintje, hogy utána kellett tölteni. Ekkor a friss, oxigéndús vízben rengeteg hal verődött össze. Akváriumszerű szerkezetbe tettem a kamerát, ami elé eledelt szórtam, azzal csábítottam őket közel. Több éjszakán keresztül próbálkoztam a fényképezéssel. Sokat finomítgattam a módszereken és a témán is, így végül a hold is felkerült a képre, bár eredetileg nem az volt az elképzelésem. Megérte a fáradságot: itthon és külföldön is nagyon rangos díjakat sikerült vele nyernem.

Nyitókép: Daróczi Csaba természetfotós