Sorozatunkban alkotókat kérünk arra, hogy műveikről beszéljenek. Ezúttal Drégely Imre fotográfus mesél az általa válogatott alkotásairól.

Képzőművészeti indíttatású volnék, nagyon foglalkoztattak a festészetből érkező hatások – jellemezte magát a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ Élet és Mű sorozatának 2019-es beszélgetésén Drégely Imre fotográfus. A képzőművészeti indíttatás mellett ugyanakkor a százszázalékos fotószerűségre törekszik, és az érdekli, hogy mit lehet a fotóval mint kifejezőeszközzel kezdeni. Mint Szarka Klára fogalmazott, Drégely Imrét a képzőművészeti fotó érdekli, de fotografikus módon kutatja a képzőművészeti lehetőségeket.  

A fényképezést hétköznapi varázslatnak tekintem azóta, hogy édesapám révén egy kultúrházi fotószakkör közelségében nőttem fel a 60-as években. A fotográfiát ugyanúgy használom műformaként, mint praktikusan a látás, érzékelés modellezéseként, akár helyettesítőjeként.

Csavar

Triviális példa erre az udvaron egy fűbe leejtett parányi anyacsavar megtalálása. A terület feltérképezésével, vakuval készült éjszakai fotók alapján, a kinagyítás segítségével kerestem ki a megcsillanó képrészletet.  

Ez a motívum jellemző a fotóhoz való viszonyomra és választott tematikáimra, filmtörténeti utalás is egyben.

Holdudvar installáció Budafokon, 2019.

2019-ben egy kiállítási lehetőség az Artphoto Galériában adott alkalmat, hogy aktuális tematika szerint állítsak össze képanyagot. Mivel mindenkori képanyagaimban valamilyen formában megjelent a világűr és a Hold toposza, éppen az első holdraszállás 50 éves évfordulója apropóján a „Luna ’69, Hold relikviák” címmel erre tematizáltam a kiállítást.

A kiállítás friss képekkel bővített válogatása keresztmetszete lett eddigi ilyen jellegű törekvéseimnek. Az itteni válogatást is ebből az anyagból, és a holdudvarába tartozó képekből állítottam össze.

Albérlet képpár, 1989. Budapest éjszaka sorozatból

Két kép a „Budapest éjszaka” sorozat második, lakótelep témájú fejezetéből. Szubjektív kamera, fényélmény az akkori lakókörnyezetemben. Képpárként kiemelve a sorozatból metaképnek szántam, hogy valami többről szóljon. Ahogyan Antal István írta róla: „Ufó a világ és szatellita benne minden férfi és nő”.

Kurátori felkérésre szerepelt a „Fekete fény” kiállításon 2019-ben, a napfogyatkozás kapcsán.

Transformer 1.0, 2003.

Visszatérő alapmotívumaim Polaroid negatívon, multiexpozícióval. A Lego-Bionicle, Transformers robotfigurák a 2000-es évek computerjátékaiból jönnek. A mindenkori hőskultuszok alakjai: a középkori lovagok,  a csillagharcosok és asztronauták archetípusai. A háttérábra egy 50-es évekbeli poháralátét-készlet darabja, az ornamentika mint dekor motívum kedvéért.

Tárgy, 1998.

Életrajzi ikon. A kép egy gyerekkorból archiválódott hétköznapi tárgyat ábrázol.

Vasalósámfa, a nagyapám, később édesapám szabóműhelyében,
ott láttam mindig a szabászasztalon. Alakja és erezete miatt egy stilizált
félholdra emlékeztetett, így „exponálódott be” hosszú távra.

1969-ben, az első holdraszálláskor költöztünk a nagyszülői
házba. Nagyapámék halálakor édesapám átvette a szabóságot, a műhely a személyes
élettér része lett. Mindez az Apollo-küldetések időszaka. Így kapcsolódott
össze a fahold mint absztrakció az űrutazások, 
holdraszállások toposzával.

Édesapám 25 év múlva, 1994-ben halt meg. A tavalyi „Luna
’69” és a berlini „Hétköznapi galaxisaink” Deim Balázzsal közös kiállításon így
évfordulós mementóvá is vált.

A fotózás során akaratlanul is összeadódtak gesztusok: a fekete fólia háttér, a véletlenül életnagyság-közeli nagyításméret, és a fénymérés Lunasix-szel.

Önarckép holdraszállással 1-10, 1999.

Fotográfiai holdutazás az SX70 Polaroid bőség időszakából.
Instant akció egy holdtérkép társaságában.

A polaroidnak az a tulajdonsága inspirált, hogy olyan sorozatot lehet vele fotózni, ahol az egyik képből következik a másik. A menetközbeni roncsolás, belekarcolás a manualitás gesztusa, kézjegy. Ebből a lehetőségből alakultak ki polaroid-kollázsaim és egyéb összeállított kompozíciók.

Periszkóp, 2007.

Snapshotok halmozásával összeállított kompozíció. Valójában bunji-jumpingozók a Sziget-fesztiválon, a holtponton lebegés pillanatában, köldökzsinóron. Sok-sok űrséta egy képben. Ugorhattam is volna, de a fotográfus távoli megfigyelő szerepében maradtam, személyesen erről szól a kép.

Utazók, 2018.

Az Apollo-expedíciók mindenkori  három űrhajósa, a felfedezők, utazók szimbólumaként. A fotó  eredeti verziójában végvári vitézeket jelképez a Drégelyvár fokán, a tájban messze Drégelypalánk, a Fotófalu látható. Negatívba átfordítva  került a kép az űrkorszak tematikába.

Műhold triptichon, 2018.

Kamera nélkül készített techno-hommage. Egy lézer olvasófejet  és egy kibelezett polaroid-kamerát szkenneltem be, hogy képben összeállítsak egy futurisztikus satellit-makettet.  A letapogatás, pásztázás a fotókoncepció alapja.

Hold Makró, 2009.

A kép egy véletlen találkozás eredménye egy hold-kőzetdarabbal. Először filmre készítettem egy makrófelvételt, majd azt különböző méretre nagyítva és kicsinyítve, digitálisan sokszoroztam. Ezekből az elemekből állítottam össze képfile-ban a „meteorrajt”. A makró és csillagközi dimenzió összevetése, a távolság és a térélmény kérdése érdekelt ebben.

Grainy Moon, 2019.

Itt egy régi filozófiai felvetés foglalkoztatott: összefüggés a rész és az egész, az atomi részecskék és az univerzum felépítése között. Érdekelt ennek modellezése a fotóképre, ezüstszemcsézetre, részletfelbontásra lefordítva.

Különböző „pixelszámú” alapszemcsézeteket állítottam össze a hold-makró kőzetdarabból, és ezzel struktúráltam egy hold-felvételemet, durván szemcsézett fekete-fehér fotók mintájára.

Víz, 2019.

Képi asszociáció, utalás a vízalatti súlytalanság-szimulációra, kerti fürdőmedencében fényképezve. Álpanoráma, két kép összeillesztésével  készült.

Mare Tranquillitatis, 2019.

Az első touch-down tiszteletére készült kompozit, az Apollo 11 landing site-jának pontos megjelölésével a Nyugalom Tengerén.

A Hold topográfiai megismerése előtt a síkságok sötétebb foltjait tengereknek vélték, innen az elnevezés. A vízbe csobbanó bionicle erre a mítoszra utal.

Surface (Kék transformer), 2019.

Köznapi látványokból szerkesztett kompozit, negatívba átfordított hófelszín-képeim és egy zsebtranszformer képpé rendezése.

Hét nap (Holdalatti), 2019.

A buszra várakozás fázisképei és a hold-periodika szerint továbbgondolt jelenetsor. A kép valószínűleg nem jött volna létre az Arizonai álmodozók mentőautós jelenete nélkül.

Drégely Imre 1960-ban született Bácsalmáson, 1975 óta él Budapesten.
A Képző-és Iparművészeti Szakközépiskolában fotó-illusztrátor szakon érettségizett, majd az Iparművészeti Főiskola fotó-alkalmazott grafika szakán végzett.
1994 óta tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének (MAOE).
2007-ben Balogh Rudolf díjat kapott, majd a 2010-es Esztergomi Fotóbiennálén elnyerte Esztergom város díját.
A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának 1988-ban lett tagja, majd több, a fotó progresszív vonulatát képviselő fotográfiai csoportnak is, például az Egyesült Képek Egyesületnek.
Rendszeresen szerepel nemzetközi kiállításokon és publikációkban, a közönség többek között Bécsben, Lisszabonban, New Yorkban, Párizsban vagy Moszkvában találkozhatott műveivel. Önálló kiállítása volt Londonban és Berlinben.
Több helyen is tanít, egyebek mellett a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) művésztanára.

#személyesen