Hauer Lajos számára a fotózás ma már nem szakma, hanem legszemélyesebb magánügy – írja róla Bojár Iván András művészettörténész, író. Egy olyan ember magánügye, akinek az a dolga, hogy helyettünk és nekünk megnézzen apró semmiségeket, súlytalannak tűnő mindennapi fontosságokat. A jó fotó egy pillanatot rögzít – mondja Bojár –, amely túlmutat önmagán, s amely az elvesző mozzanatok sűrítménye.
Hauer Lajos képein csend van. Csend és nyugalom. Valami belső megtalált bizonyosság csendje ez. Azé a bizonyosságé, amely már nem is szól, hogy nem kell harsogni, semmi ok úgynevezett bravúrokra, elég csak megélni a leülepedett belső nyugalmat. És az nem csak hogy elég, de az a minden. Nem a lemondás csendje ez – folytatja –, hanem az összegzett tudásé. Szelíd bölcsességé (...), a hétköznapok úgymond semmiségeinek fölmagasztosulásai.
Lehet-e titkot fotózni? Képen rögzíteni egy kifújt lélegzet hangját? Egy ki nem mondott mondatot? – teszi föl a kérdést Bojár magának és persze nekünk, a közönségnek is, hogy mi is keressük a választ Hauer Lajos fotóit nézve, amelyek
„képek, de nem látványok. Látványok, de nem hatásvadász képek. Néma állítások”.
A művész maga is mesélt egy keveset alkotásairól, melyeket kiválogatott.
Fiatalon, képzőművészeti tanulmányaim során a képelemek, tónusok viszonyát vizsgáltuk, használatukat gyakoroltuk. A forma és tér, a kompozíció, az anatómia, a látvány logikája volt a tárgyunk, a fotó mint eszköz ismeretlen volt számomra.
Revelációként hatott rám, mikor először találkoztam André Kertész képeivel egy galériában. Ezekkel az eszközökkel dolgozott ő is, de rejtelmes történeteket mesélt el velük. Nem újságok címlapjára való szenzációkat, hanem nagyon finom, érzékeny, belső, csöndes történeteket.
Ez a felfedezés nagyon kitágította a világomat. Megtanultam a fotografálás technikáját, történetét. Megismerkedtem Cartier Bresson, Lucien Hervé munkáival, a kocka el volt vetve...
Ehhez az íráshoz a képeket a Mai Manó Házban négy éve (2016) rendezett összefoglaló életút-kiállításomból és az Artphoto Galéria Hauer 65 című kiállításomból (2018) válogattam, kiegészítve egy mai képpel, mely a járványhelyzetre reflektál, a maszkunk mögött növekvő magányunkra.
Kiállításaimon nem szoktam címeket adni a képeimnek, nem szeretném velük leszűkíteni az értelmezési lehetőségeket, hagynám, hogy a néző saját tapasztalatai, érzelmei, gondolatai szabadon rezonáljanak a fotókra. Így tennék most is...
| Hauer Lajos 1953-ban született Budapesten. Érettségi után díszletfestőként kezdett dolgozni, közben ismerkedett a fotográfiával. Elvégezte a fényképész szakképzőt, majd az Újságíró Iskola fotóriporter szakát, közben folytatta képzőművészeti tanulmányait is. Felvételt nyert a Képes Újság című országos hetilaphoz, ahol fotóriporterként, majd a fotórovat vezetőjeként dolgozott 30 éven át. A nyolcvanas, kilencvenes években háromszor nyert az Év Sajtófotója pályázaton (első, második és harmadik díjakat). Ötvenévesen szakított a sajtófotóval, azóta autonóm fotográfiával foglalkozik. 2016-ban a Mai Manó Házban nyílt egyéni áttekintő kiállítása. 2018-ban az Artphoto Galériában mutatta be új képeit a Hauer 65 című kiállításon. Szerepelt a magyar fotóművészet 150 évét bemutató kiállításon a Varsói Nemzeti Múzeumban, és az elmúlt ötven év hazai fotográfiáját reprezentáló tárlaton a Capa Központban. |
Nyitókép: Hauer Lajos 1978-ban a Nyugati téren (akkor még Marx tér) készült fotójának részlete.
