Portrénapló (2014. XI.14)
2013 nyarától 2015 elejéig minden nap lefestettem magam az adott nap hangulatában, történéseinek tükrében. Ez a Képzőművészeti Egyetemre való készülés időszaka volt, mely másfél év minden napját úgy zártam, hogy szembenéztem önmagammal, tudatosítottam a céljaim. Az volt a mottóm, hogy napi rutinná téve a festészeti gyakorlatot a művészi tisztaság, fejlődés érdekében minden nap festek magamról egy portrét. Olyan rutinná alakítottam ki az életemben, mint a mindennapi fogmosást. Mindbe igyekeztem belevinni a nap történéseit, érzelmi lenyomatait, ezért elég gesztusszerűek, őszinték a képek. Több napon pársoros címet is adtam a portréknak, melyek szintén nagyon személyes hangvételűek. Az itt látható önarckép 2014. november 14-én készült, külön címet nem kapott, egy energikus nap gyors lezárásaként született.
A naplószerű motívumgyűjtés a mai napig jellemző a festészetemre.
Műteremhasználat (2016)
Az egyetem harmadik évében kaptam egy külön műtermet, aminek nagyon örültem. Ez az öröm jelenik meg a Műteremhasználat című festménysorozatban, melyben 15 kis falapra festett kép szerepel, a műterem négy fala és a padló jelenik meg rajtuk újra és újra megfestve, egyre több festménnyel, egyre jobban személyes térré formálódva. Az első öt képen szinte még üres a műterem, egy csap, a festőállványom és egy fotel töltik meg a helyszínt. A második öt képen már megjelennek művek is a falakon, melyek a harmadik sorozatban átrendeződnek, kiegészülnek újabb művekkel, magával a tizenöt képből álló sorozattal is, ami így önmagát is ábrázolja, önmaga megszületését is bemutatja. A képsorozatot Matisse Vörös műterme és Barcsay Jenő festőállványokat ablak előtt ábrázoló képei inspirálták.
A sorozatot 2017-ben Barcsay Jenő-díjjal jutalmazták.
Cukorból is lehetne (2017)
Nagyon szeretek sétálni a városban. A hosszú séták során mindig is igyekeztem olyan helyeket, fényviszonyokat, téri élményeket keresni, melyek valahogy az olasz terek hangulatát idézik, melyeket akár Giorgio de Chirico – aki nagy hatással volt a festészetemre – is megfesthetett volna. Sokszor az ő szemével igyekeztem nézni a környezetem. Egy ilyen keresőséta alkalmával nagy felfedezést tettem: megtaláltam a Gutenberg téren a budapesti „Vasalóházat”. A keskeny háromszögépület a New York-i Vasalóházat és a Chirico képeiről ismert olasz fényeket egyszerre idézte fel bennem, amit egy nagyon izgalmas vizuális mixnek éltem meg. Ez az élmény ihlette a festményt. Az épületek megfestésekor nagy színfoltokra, színmezőkre bontottam a látványt, a fényre és az árnyékokra koncentráltam, ezek drámaiságát igyekeztem visszaadni és az élményt, amit a Chirico Vasalóháza vízió adott nekem.
Diadalívek, kapuk I. (2017)
2017-ben egy olasz útra készültem, az általam szeretett olasz festők, Giorgio de Chirico, Gianni Morandi világát készültem megnézni közelebbről. Az utazás előtt, a készülődés izgalmával és lelkesedésével festettem ezt a festményt, amiben 4x8 képrészen, legtöbb esetben boltíven keresztül gyűjtöttem egybe számomra izgalmas épületrészeket. Nagyrészt a korábbi olasz utak emlékei jelennek meg, főként velencei épületelemek, mint például a velencei zeneakadémia épületének belső udvara. Ez a belső udvar az egyik legnyugodtabb és talán legszebb utazóemlékem.
A Velencei Biennále alkalmával voltam épp Velencében, amikor először jártam ebben az épületben. A biennále külső helyszíneként kiállítási térként járhattuk körbe, miközben az udvar antik szobrai, oszlopai közt megpihenve az ablakokból különböző zeneszó hallatszott. A tér harmóniája, hűs nyugalma, a töredékes zenei játék teljesen felülírta az élményt. A zeneakadémia belső udvara mellett szintén több velencei teret, homlokzatrészletet is megfestettem, néhány alak is feltűnik, egy ablakban cigarettázó és kávézó férfi, egy földszinti hármas osztású térben háttal álló, kék nadrágos alak, aki a túlpart fényáradatában csak sziluettként látszik, szinte feloldódik a fényben.
Nagyon szerettem ezt a földszinti üres palotateret is, ahol csak pár ember lézengett és az ablakok mögött, és ott folyt a Canal Grande is visszatükrözve a napfényt. Budapestről is megjelenik pár itáliai ihletésű épületrészlet. Ilyen például a nap mint nap látott Vénusz-szobor a Városligeti fasor egyik épületéről, az Ybl Budai Kreatív Ház épülete a Duna-partról, vagy az otthoni körgang számomra ismerős látványa is. A kép folytatásaként két másik kompozíció is született az olasz út után, már az új élményekkel bővülve.
A végleges, 3 képes sorozatot 2018-ban Barcsay Jenő-díjjal jutalmazták.
Városi madár (2017, olaj, vászon, 60x100 cm)
A 2017-es évekre a megszokott rituáléként tett sétáim során egyre inkább elkezdtem figyelni az élet apró jeleire, így a mozgás és a levegő, valamint az ég került a látóterem középpontjába. A madár motívuma egy rövid ideig teljes mértékben uralta a képi témáim. A Városi madár című kép egy madárról szól, ami a velencei Palazzo Ducale homlokzata előtt repül el éppen. A téglaminta hatalmas kőfalként emelkedik előtte, lezárja, elállja az útját látszólag, de ha jobban megfigyeljük, a téglamintázatban egy hiba fedezhető fel. A Palazzo Ducale homlokzatán talált kőminta-hiba megtalálása iszonyú izgalmas volt számomra, legfőképp azért, mert ebben a spontán kompozíciós kivágatban pontosan a madár előtt jelenik meg. Ettől az az érzésünk támad, hogy épp megbomlik, fellazul a mintázat, mintha a fal valahogyan meg tudna nyílni.
A tengeri kék madár tökéletes szimbóluma a művészi szabadságnak, annak a szabadságnak, amiben a végtelen tengert és eget uraló madár a városban, a bezárt, falakkal korlátozott, szabályozott világban próbál érvényesülni. Könnyű, elegáns, szinte süvít a levegőben és a kőfal is megbomlik előtte.
Campidoglio tér (2018)
2017 nyarán Rómában jártam. Az olasz utazás, az olasz nyár, a felmelegített színek azonnal megjelentek a képeimen. Meghatározó élmény volt sétálni a dombos, szűk utcákon és megtapasztalni azt a léptékváltást, amit a gigantikus kapuk, terek látványa jelentett. A római Szent Péter-bazilika előtt végtelenül aprónak éreztem magam, és szinte felfalt a gigantikus tér és a kövezetről visszaverődő rengeteg fény. Kegyetlen, furcsa tapasztalás volt. A nagy léptékek élménye elől szívesen menekültem az apróbb terekre, parkokba.
Egyetlen kivétel volt a nagyobb terek közt, ahol mégis otthon tudtam magam érezni egy kicsit, ez a Michalengelo tervezte Campidoglio tér volt. A tér árnyékban lévő hűs kövein, az oszlopsorok alatt meg lehetett állni szemlélődni, és el lehetett bújni a nap perzselő melege elől. Szemlélődés közben elgondolkodhattam, mennyire szimbolikus is ez a tér, tulajdonképpen az illúziókkal és a perspektívával játszó művész ideakereséséről szól. Később többször is megfestettem a teret különböző színvariációkkal, ez a kép a második feldolgozás. A négyzetes vászon Michalengelo szabályos négyzetforma iránti vágyát is megjeleníti, miközben a tér színeit sárgára változtattam, visszaadva így azt a forróságot és nyarat, amit azon téren átéltem.
A Zöld harmóniája (2018-19)
A Zöld harmóniája című nagyméretű festményem 2019-es diplomamunkám első elkészült képe. Kellemes élmények képi sűrítménye ez, ami a városi parkokhoz, konkrétabban a Margit-szigethez köthető, kora őszi délutánon piknikező és napozó alakok látványához. A mezőn pihenő, idilli csoportok egymástól elszigetelten, 4-5 méteres távolságokban ültek, egymásról tudomást sem véve, önmaguk alkotta zárt harmóniában. Ez az élmény nagyon erősen hatott rám, számos képem visszatérő hangulatának alapja. Ugyanakkor a zöld színről is szól ez a kép, ami a városi parkok színe, a közös tér színe, ahová bármikor kimehetünk.
Célom volt a kép festésénél egy kellemes zöld színpár megtalálása, ami nem csak számomra, de általánosságban véve is vonzónak számíthat. Ehhez egy kis kutatást is végeztem, melyben a „legvonzóbb zöldet” kerestem. A végeredmény a képen látható smaragdzöld és sárgászöld harmóniája volt. Külön jelentőséggel bírt a kép létrejötténél, hogy olvasmányaim során megtudtam Matisse Vörös harmónia című képéről, hogy elsőként zöld harmóniának indult. Ez az elképzelés egy metamorfózison esett át és végül „vörössé változott”. Nálam megmaradt a zöld a harmónia és a nyugalom, a lehetőségek és a frissesség színeként, melyben megjelenik a végtelen, napsütötte mező élménye, amiben kicsit barangolhat a szemünk, de meg is pihenhetünk egyszerre.
Pikniksziget (2020)
Pikniksziget című képem a Margit-szigeten tapasztalt közösségi piknik élményéhez köthető. A zöld mező napsütötte, felmelegített színét felváltja egy puha barackrózsaszín, ami az otthonosság, a kellemes, idilli hangulat árnyalata. A Margit hidat körbevonja, körbeöleli az élmény, melyet a szigeten tapasztalhatunk, a Duna helyett az élmény lengi körül – ezért jövünk, erre emlékezünk, ezt az élményt jelenti nekünk a Margit-sziget, a városi piknik.
A festményt a 2020-as Hatvani Tájképfestészeti Biennálén Aranydiplomával jutalmazták.
Koncert a szabadban (2020)
A festmény egy hommage Giorgione Koncert a szabadban című festménye alapján. Egyik kedvenc budapesti helyszínemet festettem meg a képen, a városligeti királydombot. Nagyon szeretem ezt a zöld dombot, mindig meg tud lepni, új és újabb arcát tudja mutatni.
Egy nyári séta alkalmával valahogy szokatlanul zajos volt a Városliget. Közelebb érve a dombhoz láttam, hogy rengeteg ember gyűlt össze, a domb alján színpad is volt és szabadtéri koncerteket tartottak. Meglepett a nagy tömeg a piknikezők dombján, a zsúfolásig telt, hangossá vált, zenével telített tér. Az alakok egyetlen színkavalkáddá, folyammá olvadtak, olyan volt, mintha a zene betöltötte volna a dombot. Mintha Giorgione képébe csöppentem volna, melyen valamiért rengetegen gyűltünk össze. A vászon kis mérete ellenére talán a legtöbb alak ezen a festményemen jelenik meg, koncentrátumként tömörítve a szabadban szóló zene ritmusát, a tömeg összezsúfoltságát.
Léggömb (2020)
A léggömb motívuma nagy rátalálás volt számomra. A konkrét élmény, amely bevonta a motívumot a képekbe, a Városligetben megépült Nagyjátszótér léggömbje volt, ami közvetlenül a városligeti domb mellett található, így néhány méterre a piknikező napozók mellett láthatjuk naposabb időkben. Nagy hatással volt rám a gigantikus játszótér felfedezése, a fák közt megjelenő, szokatlanul nagy, piros-fehér csíkos léggömb látványa, amit körbelengett a gyermeki játék, ricsaj zaja.
A festményeimen megjelenő alakokat nézve az az érzésünk lehet, hogy akár egy léggömbről is szemlélhetnénk őket, nem túl távolról, a földtől mégis kissé elrugaszkodva. Ezért is örültem a motívumnak, és ezért kezdtem el festeni az apró alakok mellé. Az ember először ezzel az eszközzel jutott az égbe, szállt fel, meghódítva a végtelent. A motívum aktualitását adta az is, hogy 2020-ban volt Szinyei Merse Pál halálának 100. évfordulója, és Szinyeinek van egy izgalmas léggömbfestménye, amit nagyon szeretek. Ettől az évtől kezdve festem képeimre a léggömböket a lebegés, égből való alálátás, rálátás motívumaként, a piknikezők Napjaként.
ÉgSZÍNkék (2020)
Az ÉgSZÍNkék című festmény egy közel emberméretű vászonra festett nyári kép. A Balaton mellett, Lovason volt kiállítva 2020 nyarán, jelenleg pedig Amszterdamban van. Nagy hatással volt a kép megalkotására az unokahúgom, a gyermeki játékosság új szemszögből való friss megélése. A festményen ezért több gyermek is megjelenik, gyermekjátékok, színes csúszdaelemek, mászókák, játszótéri térelemek töltik meg a nagy kékséget, amely kék egyszerre az ég és a víz színe is. Kicsit úgy tekintek erre a képre, mint egy játékmezőre.
A kép készüléséhez hozzátartozik egy kis történet is. A festményt félkész állapotában többen is láthatták, hiszen elég sokáig, több hónapig festettem. Egyszer egy látogatóm furcsa kérdést tett fel a képet nézve: „És miért pont 13?” Elsőre nem értettem, majd rámutatott a bal felső sarokba festett, két, leegyszerűsített csúszdaelemre, amiben ekkor már én is láttam a 13-as számot. A meglepő kérdés hatására végül ténylegesen 13 csúszdaelem került a képre.
A képet nézve számos utazás során ellesett pillanatot láthatunk, napozó alakokat, nyaralókat, játszó, vízbe ugró gyerekeket, mellettük vízbe ugró sportúszókat, a nagy kékségben vibrálva, zizegve jelennek meg. Külön fontos nekem, hogy hiába nézzük végig az összes alakot, a vízben gyakorlatilag senki nincs. Ez a vízpart igazából ettől biztonságos, a mély víz mellett csak elsétálunk, vagy épp most ugrunk csak bele, fejest ugorva az élet forgatagába, miközben bízunk magunkban, hogy tudunk majd úszni, hogy megbirkózunk a kihívásokkal, belecsapunk a játékba.
| Ronga Eszter 1991-ben született. 2019-ben végzett festőszakon a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, mesterei Károlyi Zsigmond és Ötvös Zoltán voltak. 2015-ben a Dabasi Kistérségi Műkedvelők V. Képző és Iparművészeti Csoportos Kiállításán Alkotói díjjal jutalmazták. 2017-ben Fundamenta – Amadeus Kisalkotói Ösztöndíjban részesült, ugyanebben az évben, valamint egy évvel később is Barcsay Jenő-díjat kapott. 2018-ban Unilever Művészeti Díjjal, az Ari S Kupsus Szalon Koncert Társaság támogatói ösztöndíjával, GODOT YG Művésztelepi ösztöndíjjal jutalmazták. 2019-ben Pannoncolor-díjat kapott. Festményeivel önálló és csoportos kiállításokon is találkozhatott a közönség. |
A nyitóképen részlet a Városi madár című festményből.
