Személyesen – Szilágyi Lenke fotóművész

Egyszarvú

Elmentem a Spitzbergákra megnézni a napfogyatkozást. Nem vagyok természetfotós, és vannak, akik ezt szakszerűen csinálják – ott is volt Soponyai György és Csernok Gyula erre a célra –, szóval eszembe sem jutott, hogy nekem fotóznom kellene, csupán élvezni akartam a nagyszerű természeti csodát, meg csak úgy körülnézni. Nekem valahogy a táj is akkor érdekes, ha valami belezavar. Már az is furcsa volt, hogy ezen az életidegen bányavidéken megjelenik egy szarvas, és még ráadásul sérült is szegény: hiányzik az egyik szarva. Ez a kép számomra elég jól kifejezi a saját lelki alkatomat, talán ezért is a kedvenceim egyike.

Piggtinden

Mielőtt egy télen nekivágtunk Norvégiának, találtunk egy weboldalt arról, hogy milyen hegyek vannak arrafelé. Megbeszéltük, hogy mindenki nézze meg, aztán tegyünk javaslatot, hogy melyiket másszuk meg. Egymástól függetlenül mind a négyen ugyanezt választottuk: a Piggtindent. Olyan alakú, mint egy dinoszaurusz, éles gerince mentén lehet rá feljutni. De nekünk végül kétszer sem sikerült. Három év múlva ismét megpróbáltuk, de megint kifogott rajtunk a sarkvidéki tél.

Alaptábor

Pakisztán és India határvidékén van egy vitatott terület. Ott csoportosulnak a Karakorum-hegység legmagasabb csúcsai, ahová a mindenre elszánt hegymászók járnak. Ugyanakkor katonai terület is, ahol állandó bázisok működnek a gleccseren. Légi járművekkel szállítják oda az ellátmányt, és csak gyűlnek a benzineskannák, nem viszik el őket, ha kiürülnek. Szélvédő kerítés készült belőlük a hegymászók sátrai köré. 

Eötvös-film

Többek között filmekben dolgozom, és ebben az évben egy készülő dokumentumfilmben ezt sikerült a hegyekkel összekötnöm. Eötvös Loránd két lánya, Ilona és Rolanda is hegymászó volt, 120 éve másztak meg elsőként egy utat a Dolomitokban. Ennek emlékére mentünk ki a helyszínre a mai hegymászókkal, akik korabeli ruhákban és felszereléssel idézték fel, milyen lehetett annak idején a mászás. Hát nem könnyű, ezek komoly teljesítmények voltak; nagy tisztelet a hölgyeknek. Van róluk egy fotó a hegyi vezetőikkel – ez lett a mi expedíciónk logója is –, amihez hasonló beállítást készítettem a mai szereplőinkkel. 

Limuzin

Egy este az utcán sétálva arra lettem figyelmes, hogy az ég felhőtlennek látszó egyöntetű kékjét áttöri valami sárgás, furcsa fény. Tekintetemet felfelé függesztve csodálkozva láttam, hogy mégiscsak a hold süt le onnan valami láthatatlan ablakon kinézve, majd hogy el ne botoljak útközben, lejjebb pillantottam az utcára, ahol meg egy újabb tüneményt fedeztem fel, ami sehogy sem illeszkedett a környező, szedett-vedett tájba. Akkor megvártam, hogy az úton jövő-menő járművek egy kis fényt küldjenek az elegáns járműre és arra az úrra, aki tisztogatja. Hát kell ennél több?

Szélvihar

Az ilyen, hosszú expozícióval készült képek általában akkor néznek ki jól, ha valami világos tárgy mozdul el sötét háttér előtt. De én ezt fordítva akartam megnézni, és egy szélviharos téli napon megpróbáltam az ablak előtt hajladozó fa közreműködésével kikísérletezni. Nagyon tetszettek a képek, csakhogy aztán egyszeriben nyomtalanul eltűnt az egész: a kártyák csereberéje közben alighanem véletlenül letöröltem őket. Nagyon sajnáltam, ezért úgy döntöttem, hogy újra meg kell csinálnom a sorozatot. Mondtam hát a barátnőmnek, akinek a háza előtt ez a fa lakik, hogy amint megint szél lesz, jövök.  

Ámde a körülmények sehogy sem akartak összeállni. Megszűnt a légmozgás, később meg tavasz lett, lombossá váltak a fák. Más fákkal is próbálkoztam, de nem sikerültek a kísérletek. Kis híján egy év eltelt már, amikor egy nap arra figyeltem fel, hogy viharos erejű szél tombol. Kaptam magam, és bejelentés nélkül berontottam a helyszínre, nehogy lekéssem az eseményt. De még korán volt, várni kellett vagy egy órát, hogy kevesebb legyen a fény. Így lett meg végül a hosszú várakozásom eredménye.

Viktor

Egy ismerősöm azt gondolta ki, hogy több fotóst megkér, fotózzák le különféle szerepekben. Nekem jutott a Hajléktalan nő. Találtam is ehhez egy helyszínt a nyolcadik kerületben: egy bontásra ítélt ház udvarát. Kivonultunk oda egy pár nap múlva, csak addigra már hivatalos védelem alá került a komplexum, és be volt zárva. Nem akartuk feladni az akciót, amit már hosszú készülődés, öltözés, smink meg minden előzött meg, szóval mondtuk ott az őröknek, hogy mi a helyzet, és engedjék meg, hogy megcsináljuk a fotózást. Beleegyeztek, aztán nézték, ahogy tevékenykedünk. Közben egyszer csak hallom, hogy az urak egymás közt arról beszélgetnek, milyen jó lába van a hölgynek. Úgy látszik, nem vették le, hogy a hölgy megvan vagy 190 centi, és férfihangon beszél.

Háziállatok

Van, akit nem kell különösebben rendezgetni: magától is tudja, hogyan üljön be egy fényképezőgép elé túlzott pózolás nélkül. Azt figyeltem meg, hogy bizonyos állatoknak is van érzékük a modellkedéshez. Az itt szereplők például mindenféle előzetes ráhatás nélkül helyezték magukat kompozícióba. Az egyik képen szereplő két hölgy rokon, a képen belüli képen pedig a közös ős látható, és ahogy ezt összeállítottuk, a család jelen lévő négylábú tagja is otthonosan megtalálta benne a megfelelő helyét. 

Egy porcelánkutya megjelenése a kanapén, gondolom, éberségre intette a ház macskáit, mindenesetre úgy látták, hogy jobb, ha megfelelő távolságtartással ugyan, de a közelben tartózkodnak, és méltóságteljes magasságból tartják szemmel az eseményeket. 

#személyesen