„Tasnádi megpróbálta elkerülni a művész-létet, azonban – mivel a világot alapvetően poétikusan éli meg –, mégis a művészetcsinálás módszere az, amelyen keresztül praktizálja és feldolgozza az életet. Főleg a concept art és az azzal kapcsolatos de-materializáció és az anyagok és tárgyak minőségét ismét felhasználó re-materializáció kérdésköre foglalkoztatja. Tasnádi esetében – ezt bátran kijelenthetem – a művészetcsinálás nem szakma, hanem kafkai értelemben vett élettechnika” – írja róla Szoboszlai János művészettörténész.
Plein Air
Annyi időt szorítunk bele az időtlenségbe, amennyire sok – vagy éppen kevés időt tudunk generálni magunk körül.
Az idő a mi környékünk. Olykor szeretjük – ilyenkor saját időnk patriótái vagyunk, olykor unjuk és el akarunk költözni. Hivatkozunk rá, meg tudjuk mérni, és mégsem tudjuk mi is valójában. Folyton ki akarunk lépni belőle, le akarjuk győzni, de ha tudatunkból nem vagyunk képesek kilépni, hogyan léphetnénk ki az időből? Akkor mire jó ez az egész?
Talán arra, hogy felfoghassuk az állandóság jelentőségét.
Az idő segít érzékelni saját változásainkat, ezáltal azt, hogy kevés közünk van az állandósághoz. Időközbeniek vagyunk. Olyan pontok, amelyekben a múlt és a jövő elkezd visszhangzani a jelenben. A már valami és a még semmi között félúton élünk.
Időnk önmagunk apránkénti megközelítésével telik. Miközben szeretnénk újra és újra kimondani a végső igazságot, – csak részek, töredékek jutnak eszünkbe. Integrálszámítás típusú történetek vagyunk. A nem teljességé, egy-egy hamis ígéreté, az önleleplezésé.
Milyen hangosan, fülsiketítően, milyen méltatlanul gyorsan történnek a dolgok?! Hogy aztán végtelenül lelassuljanak, tökéletes csenddé változzanak, mintha nem léteznének, mintha sosem léteztek volna. A maradandó – időmentes érvényesség. Úgy régi, hogy szinte meg sem született.
Csendzóna
Csendben lenni olyan, mint az előszobából belesni a félig nyitott ajtón.
Ennek ellenére jó, ha csendben tudunk maradni. Ha ezt tesszük, tovább tarthat a figyelem, több esélyt kap a tűnődés, talán az inspiráció is. A baj csak az, hogy az inspiráció a csend nyugalmát – szinte azonnal zajos vággyá alakítja. A csend időtlenségét kiszorítja az időkrízis és a türelmetlenség, a mozdulatlanságot a tettvágy. Csendben maradva elfojthatjuk a cselekvés indulatát, élvezhetjük a lustaság intenzitását, a pillanatot időtlenséggé tágíthatjuk, késleltethetjük a tévedést.
Tovább maradhatunk a labirintusban. Nem szolgáltatjuk ki magunkat az értelmezésnek, a pragmatizmus hisztériájának.
A várakozás életforma
A szabadság várható vagy inkább váratlanul érkezik? Kiszámítható-e a szabadság vagy inkább meglepetésszerű? Kérdés, hogy a váratlan mindig meglepetés? Vagy... – a váratlan minden esetben emlékezetes? Vagy... – az emlékezetes mindig váratlan?
Egyáltalán... – a várható lehet emlékezetes?
Menj ki egy ligetbe. Keress egy fás területet. Olyat, ami nem túl sűrű, de nem is túl ritkás. Legyen március vége vagy április eleje, amikor a fák levelei még kicsik, csak enyhén zöldítik a liget szürkeségét, a talaj még avaros, de a fű már kibújt. A közelben legyen valami vízforrás. A nap süssön le apró foltokban a lombok között. Menj ki oda. Vidd magaddal csónakjaidat és helyezd a nagyobbikat egy tisztásra. Hordd félig tele vízzel és helyezd rá a kiscsónakot. Mindezt kora reggel tedd.
Keress magadnak egy helyet, ahonnan műved látványa szép – és várj. Várd meg a naplementét. Eközben óránként emlékezz. Próbáld memorizálni műved látványát. Mindig ugyanabból a pontból tedd. Ne mozogj, várj nyugodtan. Ha tudsz – próbálj mindvégig dudorászni. Este aztán merítsd ki a vizet a csónakodból és öntözd meg vele a környező fákat. Majd menj haza és várd meg, hogy eszedbe jusson valami, amire – így vagy úgy, de várakozhatsz.
A várakozásnak mindig van iránya. Amennyiben az irányt valami jónak tekinted, akkor a várakozást is valami jóként kell felfognod. A várakozásban és a reménykedésben fontos az idő mozzanat, a türelem. Ha szerencséd van, még a szabadság is eljöhet és akkor azt mondhatod: végre történt valami emlékezetes.
Ha a várakozás életforma, akkor a reménykedés is bizonyára az.
Az emlékezet perzisztenciája
Az emlékezés talányossága a konkrétummal való viszonyában van. Az emlék nem feltétlenül konkrétságában érdekes – hanem ellenkezőleg – inkább abból a szempontból, amelyből minden felidézett konkrétum tulajdonképpen megfoghatatlan és abszurd, egyszerre érzelmi és intellektuális, tudatos és tudattalatti.
Az emlékezés egy intellektuálisan passzív (akaraton túli) állapot még akkor is, ha emlékezés közben a tudat szüntelen munkában van. Az idő megélésének ellentmondásos, ám annál konkrétabb állapota. Egy végtelennek tűnő oda-vissza mozgás az érzelem és a tudat, az érzéki és a racionális között. Az idővel való viszonyunk feloldhatatlan ellentmondásosságának fokozottan tudatos állapota.
Az emlékezés – valamilyen szubjektív irányba terelt hangulat felidézés. Bizonyos hangulat töredék. Valóságos, mégis idealizált valóságtöredék.
Az emlékezet – hús-vér idea.
A múlt a volt-ra, a jövő a lesz-re emlékeztet. Egyik sem feledhető. Olykor a jövő is megállapodik. Mozdulatlanul határozottnak és konkrétnak tűnik, hogy aztán kibillenjen stabil kényelméből és ismét elkezdjen lebegni.
Az emlékezés beköltözik az idők közötti résekbe, folyékony köldökzsinórként tartva össze történeteinket. A jelen, a vágyak és álmok ködszerű bizonytalanságának és a változó élességű emlékek nagyon is valóságos, életbevágóan konkrét vegyülete.
A sziget
Az akkumuláció, a hódítás és a fogyasztás fölöslegességéről, a halmozásról és a szükségtelenségről, a sokról és a többről, az ambícióról és a harcról, a bizonyosság arroganciájáról, a konkrétumok és a részletek hegemóniájáról, az összegzés lehetetlenségéről, az egyensúly törékenységéről szóló meditáció helye.
Képzeletbeli múlt
Mi lett volna, ha...?
Lehetett volna másképp? Lehetett volna máshol? Mi lett volna, ha máshol születek?
Azt mondják, hogy a: „Mi lett volna, ha...?” kezdetű mondatoknak nincs értelme. Pedig a „mi lett volna, ha...?” – jó ürügynek tűnik arra, hogy kifejezésre jussanak a vágyak. Netán olyan vonatkozások, amelyek valamilyen egzisztenciális elégedetlenséggel kapcsolatosak.
Mondjuk – mi lett volna, ha Amerikában születtem volna?
Gondolom, kaptam volna egy szép fehér, napernyős babakocsit és abban sokat sétáltattak volna a téli napsütésben. Még az is lehet, hogy megtanulhattam volna vízen járni.
Nem túlzás azt mondani, hogy egy ideje – bizonyos mértékig mindenki amerikai. Gyakran azt sem lehet eldönteni igazán, hogy az, amit saját kultúrának nevezünk – mennyire képes önmagát függetleníteni az amerikaitól. Ma már mindenki megkerülhetetlenül és szinte instant módon amerikai. Szóval... – én is amerikai vagyok, csak nem ott születtem.
Na, de akkor mégis... – mi lett volna, ha Amerikában születek?
Gondolom, kaptam volna egy szép fehér, napernyős babakocsit és abban sokat sétáltattak volna a téli napsütésben.
Még az is lehet, hogy megtanulhattam volna vízen járni.
Joyride
A Joyride egy abszurd gyilkosság történetét idézi fel, mely történetbe „beleavatkozik” a realitás mágiája. Az autó, amelyért gyilkoltak egy bizonyíték-temetőbe került, ahol keresztülnőtt rajta egy fa. Az autót – egy fa spontán emlékművé változtatta. Egy tragédia elégikus metaforájává.
A Joyride egy spotán emlékmű emlékműve.
Minden emlékmű elégikus. A Joyride is az.
Desert Inn
A Desert Inn egy metaforikus helyzet-rekonstrukció, amely megkísérli tárgyiasítani Howard Hughes – a milliárdos – különös magányát, egyszersmind azt az élménysort, amelyet véleményem szerint mindannyian átélünk a magányban. Hurokszerűen önmagukba visszatérő gondolatsorok, az abszolút időtlenség vagy éppenséggel a végtelen lassúvá kitágult idő megtapasztalása, amikor a dolgok és a világ körvonalai csak tompán vagy egyáltalán nem érzékelhetők. Amikor birtokolt dolgaink, az addig felhalmozott tudásunk és tapasztalatunk, vélt vagy valós eredményeink lényegtelennek és kicsinyesnek tűnnek, amikor a világ végtelenül távolivá zsugorodik, amikor az önkifejezés teljesen értelmetlenné válik.
A magány egy transzcendentális láz – a létezni akarás határa.
Futópad
Jólság – Épség – Ágyság – Álmosság – Semmiség – Művészetség
Amikor...
... mozgás nem önmagában érdekes, hanem a következményeivel együtt.
... az idő belesűrűsödik a térbe.
... a fikció realitássá anyagiasul.
... a képzelet ténnyé szedimentálódik.
... az álom konkrétummá élesedik.
... a rezignáltság öniróniának álcázza magát.
Amikor a műalkotás...
... az élet értelmezhetetlenségét emeli piedesztálra.
... tudatában van önnön mozdulatlanságának.
... tragikomikus.
... amolyan testamentumféle akar lenni.
... önmaga metaforájaként tetszeleg.
Egyensúly molekula 101
Meglehet, hogy...
Az egyensúly – egy szellemi energia generátor.
A szellemi energia – egy inspiráció generátor.
Az inspiráció – egy figyelem generátor.
A figyelem – egy részvétel generátor.
A részvétel – egy értés generátor.
Az értés – egy bölcsesség generátor.
A bölcsesség – egy egyensúly generátor.
A munkát egy igen jelentős tajvani technológiai vívmány inspirálta, jelesül a Taipei 101 toronyépületben elhelyezett 660 tonnás lengésszabályzó, melynek szerepe az épület kilengéseinek ellensúlyozása – nagy szelek és földrengések idején.
A technológia nem csak önmagában érdekes, hanem azért is, mert az önmagán túlmutató jelentések kutatására inspirál.
Arra, hogy a technológiában vagy a mögötte rejlő metaforákat keressem.
Hogy megtaláljam a gyakorlatiasság metaforáit.
Vízszintes
Hogy miért a vízszintes?
Azért, mert én függőleges vagyok.
Mert a vízszintes a keménység eltüntetése a lágyságban. Egy jó értelemben vett bele-nyugvás. A függőlegeshez képest – kevésbé kulturális, kevésbé mesterséges és nem nagyravágyó.
Mert előbb vagy utóbb – minden a vízszintességre törekszik. Azért, mert a vízszintes alkalmazkodni és feloldódni vágyik.
Mert a függőleges kiemelkedik és eltávolodik. Azért, mert a vízszintes nem tornyosul. Inkább elterül, rásimul, közeledik és egyesül.
Mert a függőleges vakmerő, agresszív, önző, híú, ambíciózus és fauszti. Mert a vízszintes bölcs és szelíd.
Mert minden függőleges egy függetlenségi nyilatkozat.
Mert a vízszintes végtelenebb a függőlegesnél.
| Tasnádi József (1960. február 9.) Budapesten él és dolgozik. Egyetemi tanár a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. Építészetet és képzőművészetet tanult. A 1980-as években építészettel, grafikával és festészettel foglalkozott. Az 1990-es években installációkat és utópikus terv-műveket alkotott. Akkori munkáiban az idő, az elvont fogalmiság, a láthatatlan és a lehetséges leképezésének módozatait, az ellentmondásosság és a vizualitás kapcsolatait elemezte. Az évezred végén csaknem 10 évig tartó művészeti sztrájkba kezdett. Ezzel párhuzamosan az informatika és a művészet viszonyait, a művészet anyagtalan vonatkozásait kutatta. Szoftveres képi manipulációval, a mediális átírás módszereivel és vizualizációval kísérletezett, videódíszleteket tervezett alternatív tánc- és színházi darabokhoz. A 2010-es években a multimédia installáció, az új-média és az intervenció művészet felé fordult érdeklődése. Gyakran alkot külföldön. |
