A Budapest Galéria falain apró nylonzacskókban, keretekben lévő vagy kör formájú, összepréselt CD-lemezekre épített kompozíciók láthatók. Műanyag bábuk, olcsó vackok, sorozatgyártott művirágok és műgyöngyök, pomponok és izzók, rozsdás alkatrészek, drótok, nyomtatott áramkörök és kapcsolók zsúfolódnak össze egy-egy műben: pillanatnyi életre szánt és gyorsan elhajított tucattermékek. A legtöbbnek se funkciója, se szépsége nincs, felületesen megformált mindennapi kacat, egy működésre szánt szerkezet kiegészítő alkatrésze. Némelyik alig azonosítható, másokból több műben is megjelenik egy-egy példány: egy aranyozott elefántfej, egy csomag kiégett autólámpa. Bp. Szabó György azt állítja, hogy minden városnak rá jellemző szemete van, és hinnünk kell neki, hiszen látva látjuk, melyik összeállítás darabjait kukázhatta Budapesten ? a városban, amelynek monogramját a saját nevévé tette ? és melyiket Los Angelesben.
A talált tárgy mítosza Marcel Duchamps óta sok jelentésárnyalattal bővült. Bp. Szabó a szemétből visszaforgatott, újra megtalált tárgyakban látja meg az azokból eredetileg hiányzó, de összerakva már igenis megtalált jelentést: a populáris tárgykultúrában oly mélyen benne rejlő ősképeket. Az öntött műanyag katona és űrhajós figuráin a transzcendencia vágya, az arany elefántfejekben a buddhizmus misztikája szűrődik át, a francia feliratok a klasszikus műveltség elhomályosult alapjait visszhangozzák, a kicsorbult fűrésztárcsában a keleti vallások létkerekét látjuk megnyilvánulni. Mintha minden kompozíció sűrítménye lenne egy hitnek, egy személyes vallásnak, egy élet történetének, miközben a személytelen tömegtárgyak egyenként semmilyen értékkel nem bírnak, de így, együtt egy-egy sors ?nyomtatott áramkörei?. Bp. Szabó valójában tárgyakkal fest háromdimenziós képeket a kortárs nagyvárosi életről, a tömegkultúrában fuldokló emberről, a tárgyaktól elborított emberi áldozatról.
Néhány nagyméretű, keretbe rendezett mű kifejezetten művészettörténeti allúziókat hordoz. A drótok, izzók, rugók és fémforgácsok rendezett tömegéből a nonfiguratív festészet XX. századi kezdeteire utaló látványok bontakoznak ki, egy-egy zseniális konstruktivista etűd, Kurt Schwitters Merzbild-jeinek méltó utódai. Bp. Szabó a most kiállított munkáiban 1995 és 2010 között gyűjtött, talált tárgyakból mixelt, és rendkívül szelektív módon újrahasznosította őket. De bele is illesztette a kacatokat egy hosszú műtörténeti sorba, és ezzel új irányt jelölt ki: az öko-avantgárd lehetséges kezdetét.
