A holokauszt ábrázolása, ábrázolhatósága mindig érzékeny és sokat vitatott kérdése volt az irodalomnak és a képzőművészetnek. A vészkorszakban és a felszabadulás után is születtek olyan művek, amelyek árnyalják a gondolkodásunkat, és közelebb vihetnek a rettenetes események megértéséhez. A 2B Galéria Szemtanúk című kiállítása és a finisszázs kerekasztal-beszélgetése arra kereste a választ, hogy mit jelent szemtanúnak lenni, válhat-e terápiává a személyes történetek eseményszerű ábrázolása, valamint hogy miként segíti az emlékek mélyebb megértését a kép és az írás együttes alkalmazása.

Shraga Weil: Az új Európa” (1945)

A szemtanú nézőpontja

Farkas Zsófia, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár művészettörténésze és a Szemtanúk kurátora elmondta: a múzeum gyűjteményében sok olyan albumot találunk, amelyeket dokumentálási céllal hoztak létre az alkotóik.

Úgy érezhették, hogy kötelességük a széles nyilvánosság elé tárni az általuk átélt borzalmakat.

Az albumok gyakran nagyon személyes hangvételű előszóval nyitnak. A bennük szereplő munkák jellemzően grafikák, amelyeken tetten érhető az élmények frissessége. Az 1945 és ’48 között született művek figuratív ábrázolások, amelyek narratív formában, sokszor gyermekrajzszerűen vagy naiv stílusban vallanak az átéltekről. A későbbi időszakok holokausztábrázolásai esetében ezzel szemben már nem jellemző ez a fajta kendőzetlenség és zsigeri őszinteség: az 1960-as, 70-es évek ábrázolásai az absztrakció felé közelítenek.

Turán Hacker Mária: Metamorfózis (1944–45)

Marczisovszky Anna irodalomtörténész hozzátette: 1945 és ’48 között sok, irodalmi igényességgel megírt tanúvallomás is született. A tanúk által érzett szégyen explicit módon megjelenik a vallomásos írásokban.

Toronyi Zsuzsannának, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár igazgatójának a szakterületéhez tartozik azoknak a jegyzőkönyveknek a kutatása, amelyek a deportálásról visszatértek beszámolóit rögzítik. Ezekre is az a fajta őszinteség jellemző, amit a felszabadulás után született képzőművészeti és irodalmi alkotásoknál megfigyelhetünk. A tanúk szándéka a rejtett történetek aprólékos és pontos feltárása, aminek nemcsak az informálás volt a célja, hanem a traumafeldolgozás is.

A túlélést segítette, hogy szavakba önthették, amit átéltek.
Reichental Ferenc: Arbeit macht frei (1946)

A lázári művészet

Marczisovszky Anna Jean Cayrol gondolatai segítségével igyekezett megvilágítani a holokauszt idején és a közvetlenül utána született irodalmi művek eszköztárát. Jean Cayrol a lázári művészet fogalmával definiálja újra a háború utáni irodalom szerepét.

Lakos Alfréd: Rajzok a pesti gettóból (1944–45)

Az irodalomtörténész Tiszatájban megjelent tanulmányát idézve: Cayrol „értelmezésében a koncentrációs tábort túlélő, az auschwitzi szemtanú, mint valami modern Lázár – a bibliai Lázárhoz hasonlóan, aki a túlvilágról tért vissza az élők sorába – szintén egy átadhatatlan tapasztalatról kénytelen tanúskodni. Míg azonban az evangéliumi Lázár‐történet egy örömteli csoda, (…) addig a túlélő egy olyan tapasztalat hordozója, amely élete végéig kísér(t)i.

A lázári irodalom kiindulópontja nem a deportálás maga, hanem a lágerek utáni világ tapasztalata, vagyis egy olyan jelen, amelyben továbbra is ott kísért a Katasztrófa.

Olyan irodalomról beszélünk, amely e tapasztalatot mindig jelen időben jeleníti meg, mivel az a mai világra ugyanúgy kiterjed, és amelynek központi alakja ez az elveszett, meghasadt, végtelenül magányos túlélő‐Lázár, akinek tanúságtétele eredendően problematikus, hiszen egy olyan világról kénytelen tanúskodni, amely a mi világunkba integrálhatatlan.”

Abádi Ervin: Két csillag, két világ (1946)

Toronyi Zsuzsa szerint a művészi ábrázolások sokkal alkalmasabbak arra, hogy átélhetővé tegyék a traumákat, mint az Auschwitz-album fotói vagy azok a dokumentumfelvételek, amelyeket a deportáltakról közvetlenül hazaérkezésükkor készítettek. A képzőművészeti alkotások nem a tényekről tudósítanak, hanem azt a valóságot jelenítik meg, amit sem a szavak, sem a fotók nem képesek közvetíteni. Toronyi szerint a mű és a befogadó között keletkező távolság az, ami lehetővé teszi az azonosulást. 

A művészeti ábrázolásokban fellelhető mintázatok

A kiállításon 14 művész (Abádi Ervin, Adler Miklós, Barta Ernő, Bán Kiss Edit, Fekete Edit, Gedő Ilka, Gyenes Gitta, Jankai [Jankay] Tibor, Lakos Alfréd, Lukács Ágnes, Reichental Ferenc, Shraga Weil, Turán Hacker Mária és Vörös Géza) munkái voltak láthatók. Sorsuk ugyan egyéni, művészi indulásuk azonban nagyon hasonló volt: München vagy Párizs képzőművészeti főiskoláin tanultak, a holokausztot követően pedig nagy részük Amerikába emigrált, és megpróbált új életet kezdeni. 

Gedő Ilka: Rajz a gettóból (1944–45)
A tizennégy alkotó munkái három csoportba sorolhatók.

Vannak azok a dokumentarista művek (pl. Gedő Ilka rajzai), amelyek riporteri igényességgel rögzítik a szörnyűségeket. Az albumba fűzött, narratív művek szinte képregényszerűen beszélik el az átélt traumákat. A harmadik csoportba pedig azok a szimbolikus grafikai ábrázolások tartoznak, amelyek a valóságtól elvonatkoztatva próbálják megjeleníteni a történteket. Ez utóbbira szép példa Barta Ernő Danse macabre-ja, ami 16 jelenetben, a valóságtól egészen eltávolodva dolgozza fel a tragédiát.

Barta Ernő: Danse macabre (1945)

A művek többségére jellemző, hogy sokszor a képi ábrázolásokhoz szervesen kapcsolódó, címként is értelmezhető feliratok jelennek meg rajtuk. Az írás nem csupán kíséri az ábrázolt témát: a kép és a szöveg egyidejű olvasása arra sarkallja a nézőt, hogy több síkon értelmezze a sokszor egymással ütköztetett képi és írásos tartalmat.

A holokauszt női tapasztalata

Farkas Zsófia úgy véli, hogy a női alkotók komplex módon ötvözik egymással a képet és az írást. Rajzaik személyesebbek, intimebbek, jellemző rájuk a gyermekrajzszerű ábrázolás. A testközeliség, a testtapasztalat kivételesen pontos és érzéki megjelenítése is összefűzi a női művészeket. 

Lukács Ágnes: Auschwitz. Női tábor (1946)

Marczisovszky Anna hasonló irányokat lát kirajzolódni az 1945 és ’48 között női művészek tollából született irodalmi alkotásokban. A test középpontba helyezése, a másik iránti szolidaritás, a női közösségek működése gyakran megjelenik a női szerzők írásaiban.

Egyéni hangok

E műveket szemlélve azonban fontos meghallanunk az alkotók egyéni hangját is, az általánosságok ugyanis nem visznek elég közel e grafikai munkákhoz.

Adler Miklós német expresszionista hatást tükröző vizuális világa például távol áll az egyéni szenvedés ábrázolásától, a személyesség inkább egyes szám első személyű címadásaiban jelenik meg. Lukács Ágnes pillanatszerű, meseillusztrációként ható „filmkockái” a trauma szimbolikus, mindent átható jellegét hangsúlyozzák. 

Adler Miklós: Túl a szavakon (1945)

Vörös Géza a vázlatfüzeteiben karikatúraszerűen jelenítette meg társait. Ezek az életteli karakterábrázolások cáfolják, hogy az emberek tragikus helyzetben arctalanná válnak a tömegben. 

Vörös Géza: Markó u. 17. (1945)

Míg Lajos Alfrédnak a pesti gettóban készült rajzaival a tudósítás volt a legfőbb célja, Jankai (Jankay) Tibor 16 darabos szénrajzsorozatának expresszív munkáiban keveredik a mártíromság személyes és kollektív jellege.

Jankay Tibor: Mártírok (1947)

Képek forrása: Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár

Nyitókép: Bán Kiss Edit: Éjszaka (részlet), 1945