Február közepe már az ókortól bizonyíthatóan a szerelemmel és a termékenységgel kötődik össze. Az ókori Athén naptárában a január közepe és február közepe közé eső időszak Gamelion hónapja volt, melyet Zeusz és Héra szent frigyének szenteltek. Az ókori Rómában február 15-e Lupercalia napjaként Lupercus, a termékenység istenének ünnepe volt, aki félig meztelenül és kecskejelmezben jelent meg az ünneplők előtt. Az ünnep előtti megtisztulási rítus kapcsán Lupercus papjai kecskéket áldoztak istenüknek, majd rituálisan bort fogyasztottak, végül a kecskebőrt a fejükre húzva, és a kecskebőrből hasogatott szíjakat lobogtatva meztelenül rohantak végig Róma utcáin, és igyekeztek miden arra járót megérinteni ezekkel a szíjakkal. Különösen a fiatal nők igyekeztek az útjukba kerülni, hogy ezzel is minél termékenyebbek legyenek, és hitük szerint így jóval könnyebben szülhették meg gyerekeiket is.
 |
A korai kereszténységben a Lupercalia, és más termékenységi ünnephez Valentinus, azaz Szent Bálint ünnepe kapcsolódott. Az azonban, hogy ki volt ez a Valentinus, már nem is olyan könnyű kérdés. A katolikus lexikonok, és az Acta Sanctorum ugyanis legalább három különböző Bálintot tart nyílván, akik mindhárman mártírok voltak, és szinte ugyanakkor éltek, illetve a korai mártírológiák mindhármuk nevét február 14-éhez kötik. Kik is ők?
- Az egyikük római pap volt, aki a harmadik század második felében szenvedett mártírságot, és a Via Flaminián temették el.
- A második Interamna (a mai Terni) püspöke volt, aki szintén a harmadik század második felében szenvedett mártírhalált, és szintén a Via Flaminián van eltemetve, bár nem ugyanott mint az előző Bálint.
- A harmadik egy Észak-Afrikában meghalt mártír, akiről ezen kívül elég keveset tudni.
- Az ünnephez köthető még egy jóval korábban, i.sz. 140 körül élt keresztény gondolkodó, Valentinius neve is. Valentinius i.sz. 143-ban római püspökjelölt volt, és gondolkodása eléggé ellentétben állt volt a kor más keresztény gondolkodóival. Tanításaiban a keresztény szerelem központi helye a házastársi ágy volt, így az ő munkáiban a testi szerelem nem volt annyira idegen és elképzelhetetlen, mint a többség, a kor mártírjainak és szentjeinek számára. A valentiniusi gnózis a kötelező és ekkor formálódó szentségek mellett tehát központi helyet szánt a "házastársi kápolnának" is. Szent Valentinius maradványait a 19. században XVI. Gergely a dublini Whitefriar Street-i karmelitáknak adományozta, ahol a templom ezután a február 14-i szerelmesek egyik központi zarándokhelyévé vált.
- Egyes kevésbé fennkölt vélemények szerint pedig a szent nevét később sokan összetévesztették a norman-francia 'galantin' szóval, ami szerelmest jelent, így válhatott Bálint a szerelmesek védőszentjévé.
Bálint személye tehát máig nem azonosítható pontosan, azt azonban tudni lehet, hogy mikortól kötötték össze nevét a szerelemmel. A korai krónikákban egyáltalán nem említenek bármiféle hasonló kapcsolatot, és a történészek szerint a későbbi verziók is vagy csak szimpla kitalációk, vagy utólag megírt történetek lehetnek. Szt. Bálint ünnepe először I. Gelasius pápa idején, 498 körül került február 14-ére. A történészek között abban azonban egyöntetű megállapodás van, hogy mindezt a Lupercalia ellensúlyozására rendelték el (illetve azért, hogy a két ünnep egybeolvasztásával az utóbbi átvegye a pogány szertartás szerepét. Akik a Múlt-koron olvasták a Szent Iván éjszaka, és a téli napforduló történetét, azok már tudhatják, hogy ez a dolog nem volt egyedülálló a kor vallásai és hitvilágai fölött egyeduralomra törekvő kereszténység történetében). A kutatók szerint ekkortól ered az a szokás is (mely eredetileg szintén a Lupercaliahoz tartozott), hogy a fiatal szerelmesek nevük urnából való kihúzása alapján kerültek párba erre a napra. Erre azonban konkrét forrás nem áll rendelkezésünkre.
