„Merészen maiak” – olvasható az írásaidról a fülszövegben. Mitől lesz valami mai és mitől merész?
A novelláim maisága talán abban rejlik, hogy olyan élethelyzeteket igyekszem ábrázolni, amelyek napról napra körülvesznek bennünket, mindannyiunk számára ismerősek. A Piros fazékban például egy külföldön élő családtag hazaérkezését mesélem el, a Vodkaszóda egy túlhajszolt emberről szól, aki magánéleti gondjai miatt pszichológushoz fordul, az Álmacskacápában pedig olyan kisfiút látunk, aki életében először száll föl repülőgépre. Ezekkel a szituációkkal szerintem bárki könnyen tud azonosulni. A merészség abból fakad, hogy olyan szereplőket választok, akik rendhagyó sorsukkal magukban hordozzák a dráma kibontakozásának lehetőségét, és emiatt a legbanálisabbnak tűnő élethelyzetek is megtelnek sűrű feszültséggel, és eljutnak a katarzisig.
Az írás nem mindig volt első helyen a mindennapjaidban. Fel tudod idézni az első novellád körüli élményeket?
Az első novellámnak már a címére sem emlékszem, csak azt tudom, hogy az anyaságról akartam benne elmondani valami fontosat, de mivel kezdetlegesen felépített, közhelyes történet volt, a későbbi rostálások süllyesztőjébe került. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy a Műegyetem központi épületének egyik folyosóján írtam, csevegő diákokkal körülvéve, mert akkoriban még nagyon igényeltem, hogy munka közben nyüzsgés legyen körülöttem.
Meg tudod nevezni a fordulópontot, amikor az írás felülkerekedett az addigi tevékenységeiden? Építészmérnöki diplomával, projektekkel a hátad mögött az újságírás felé fordultál, majd szépírói kurzusokon vettél részt, később megszületett az első könyved, mára pedig felborult a rangsor.
A vízválasztót talán a tavaly márciusban elnyert Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíj jelentette. Akkor szembesültem először azzal, hogy a munkára fordítható időm oroszlánrészét már az írás tölti ki, és nem tudok párhuzamosan az építészettel is foglalkozni. Készültünk a novelláskötetem megjelentetésére, terveztük a borítót, javítottuk, szerkesztettük a novellákat, anyagot gyűjtöttem az ösztöndíjban vállalt regényhez, és olyan sok írói feladatom gyűlt össze, hogy már áprilisban részletes ütemtervet kellett készítenem arról, hogyan végzek decemberig. Pedig akkor még nem is láttam, hogy a kötet őszi megjelenését micsoda fellépéscunami fogja követni.
Az említett könyv Átlépsz velem a víz fölött címmel tavaly jelent meg a Magyar Napló Kiadó gondozásában. A 12 novellát tartalmazó kötet élethelyzeteket pontosan, aprólékosan tükröző, lélektanilag megalapozott novellákat tartalmaz, mégis könnyed és gördülékeny. Olvastatja magát. Nehéz letenni, izgalommal és kíváncsisággal várjuk a következő történeteket az újabb és újabb karakterekkel, helyszínekkel. Mi a titok?
A felkészülés. Mielőtt egyetlen sort is írnék, már mindent tudok a szereplőimről, részletesen kidolgoztam a szociológiai, pszichológiai és fiziológiai hátterüket, felvázoltam a történet ívét, és mindent elolvastam a kiválasztott témáról, amit csak tudtam. Vegyük például a Kristály című novellámat, amely egy kábítószeres kamasz túladagolásának napját mutatja be azzal keretezve, hogyan éli meg ezt az édesanyja. Az írás legfeljebb négy napot vett igénybe, a felkészülés két hónapot. Mire leültem írni, ötvenoldalas dokumentum hevert a számítógépem mellett: szinopszis, karakteréletrajzok és összegyűjtött anyagok a dizájnerdrogokról, a roma szokásokról vagy a mentőorvosok eljárásrendjéről.
Bár az alkotás elsősorban a mély átélésről és az intuitív megérzésekről szól, ezekhez mindig a felkészülés adja meg az alapot. A könnyű olvashatóság pedig valószínűleg abból fakad, hogy szeretek egyszerűen fogalmazni, mert szerintem az olvasó figyelmét így lehet a legjobban a legfontosabbra: a cselekmény mögött meghúzódó lélektani tartalomra irányítani.
Mi előzi meg az első leírt mondatot?
Félelem.
A határozott koncepció mekkora fejtörést okoz? Ábrákkal, diagramokkal és gondosan felépített karakterekkel képzeljük el?
Diagramokat sosem használok, ábrákat is csak igen ritkán, de a karakterek gondos felépítése számomra valóban létkérdés bármilyen történet megírása előtt. Általában az okozza a legnagyobb fejtörést, hogy ki az a figura, aki a legalkalmasabb egy fontos premissza igazolására. Például hogy az apai elfogadás hiánya egy fiút identitásválságba sodorhat vagy hogy egy magányosan élő szülő elhanyagolása és kizsákmányolása főbenjáró bűn. Mindig meg kell találnom azt a karaktert, akivel a kitalált történet hitelesen és erőlködés nélkül elmesélhető. A cselekmény ebből már többnyire kinövi magát.
A novellákban több nézőpontot is megismerünk. Ezáltal nem válunk elfogulttá sem az egyik, sem a másik karakter iránt. Néhány oldal után nem teszünk különbséget az egyik vagy a másik szereplő döntései között. Viszont ezzel egy időben mégis megvalósul a klasszikus történetalkotás, amelyben a főszereplő köré összpontosul a cselekmény, és az ő jelleme ég be az emlékezetünkbe. Mennyire volt tudatos az előítélet-mentes fogalmazásmód?
A változó szemszögből építkező történetmesélés technikáját a Kristály című novella írása közben találtam ki. Amikor a kamasz fiú bemutatásánál jártam, úgy éreztem, hogy csak egyetlen módon tudom érthetővé tenni a viselkedését: ha az édesanya perspektívájából hirtelen ugrással átváltok a fiúéba, és minden olyan belső rezdülését bemutatom, amely a kábítószer-használat felé löki. Amikor elkészültem a novellával, úgy láttam, hogy nagyon erős drámai feszültség jön létre a kettőjük kontrasztjából, és ez annyira megtetszett, hogy a többi történet szerkezetét is ehhez hasonlóvá alakítottam át. Szerencsére ekkor még csak hét volt kész. Az újakat már egyből így építettem föl.
Milyen szempontok alapján válogattad a karaktereket?
Nem szeretek karaktereket ismételni. Arra törekedtem, hogy minél színesebb, változatosabb jellemű és hátterű embereket mutassak be. Ez a kíváncsiságomból is fakad. Nagyon izgalmasnak találom, hogy az írás során mindig valaki más bőrébe bújhatok. Hol matematikaprofesszor, hol fővárosi színésznő, hol tolószékes lány fejével kell gondolkoznom. És ha ez sikerül, a továbbiakban már nem izgatnak, jöhet helyettük más. Például egy válás közepén vergődő kisfiú vagy egy kettős életet élő eszkortlány.
Jelenleg a regényed vár megjelenésre. Tudomásom szerint már a szerkesztésén dolgoztok. Mit vittél magaddal ebbe a munkafolyamatba az első könyved tapasztalataiból, és mi az, amit elvetettél?
Nem tudok olyan tapasztalatot mondani, amelyet elvetettem volna. A novellák megírása során rengeteget tanultam a történetalkotás módszertani és lelki oldaláról, amelyeket igyekeztem a regényírás során is kamatoztatni. Amiben továbbléptem, az a szereplők belső világának ábrázolása. Sokkal aprólékosabban tárom föl a múltjukat, az érzéseiket, a bizonytalanságaikat, és a cselekményben a drámai fordulatok helyett inkább a finom részletekre helyezem a hangsúlyt. Ehhez nagyon jó keretet adott a műfaj. Élveztem, hogy van tér és idő olyan lélektani rezdülések bemutatására, amelyek egy novellában kevésbé tudnak megmutatkozni.
Az évek során ösztöndíjak és írói programok követték egymást. Kiemelnél közülük néhányat?
A szépírói kurzusok után nagyon fontos volt számomra, hogy a Magyar Napló Kiadóhoz kerültem. Az itt kapott szakmai támogatásnak és bizalomnak döntő jelentősége volt abban, hogy az írói pálya mellett tettem le a voksomat. Bíró Gergely prózaszerkesztő rendkívül megértő és türelmes mentorként két éve segíti a munkámat. Tavaly szeptember óta hét könyvbemutatóm volt országszerte, rendhagyó irodalomórákat tartottam, rendezvényeken léptem föl.
A Móricz-ösztöndíj megtanított arra, hogyan kell nagy mennyiséget rendszeres munkával határidőre teljesíteni. Bő fél éve forgatókönyvírást tanulok a Budapest Film Academy kötelékében, és ha minden jól megy, idén két rövidfilm is készül az írásaimból. Januárban a Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Igazgatósága beválogatott a KMI 12 program 12 szerzője közé, így ebben az évben számtalan lehetőségem lesz határon innen és túl a kortárs magyar irodalmat népszerűsíteni. Tavasszal pedig részt vettem a Magyar Napló mentorprogramjában, amelynek során mélyebben is megismerhettem a kiadó szellemiségét.
Első hallásra nehéz összekapcsolni a különböző tevékenységeidet, mégis egészet alkotnak. Mi a kapocs?
Számomra ezek a tevékenységek nagyon szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hiszen mindegyik abból ered, hogy szenvedélyesen szeretek prózát írni. Nekem teljesen mindegy, hogy novelláról, regényről vagy forgatókönyvről van szó. Minden fikciós történetben ugyanazt: az általam megtapasztalt valóság megragadásának és értelmezésének lehetőségét látom.
Fotók: PKÜ/Onda Péter
