A tavalyi Caligula helytartója című előadás, amelyben összejött az alkalmi független társulás, erősen és frissen szólalt meg - azonnali szakmai és közönségsikerek kíséretében -, ami akár egy jó előadásnak sem feltétlen velejárója. Mi volt ennek az oka? Ahogy szokták mondani: a jó találkozás?
Igen, jó találkozás volt - azokkal az emberekkel, akikkel már korábban is dolgoztunk együtt, hiszen a társulat fele a Stúdió K-nak volt vagy jelenlegi tagja. De nagyon izgalmas volt más formában is megmérettetni, mert a gondolat annak a szellemiségnek a továbbélése, amit úgy fogalmazott meg egyszer Bakos Éva, hogy az ember nemcsak akkor Stúdió K-s, ha benne van a társulatban, hanem azután is. Tulajdonképpen könnyű volt létrehozni azt az előadást, mert amit Székely János 1972-ben gondolt, ma is időszerű. Most pedig Szikszai Rémusz úgy gondolta, érdemes ezt továbbvinni és Nagypál Gáborral újabb antagonista párost alkotnunk.
Vannak hasonlóságok a két mű között.
Persze, sőt ez fókuszáltabb. Ám nem mennék vissza a bulgakovi gondolathoz, mert nem én vagyok a rendező, tehát nem dolgom megfogalmazni, miről szól ez az előadás. Mint ahogy annak idején egyébként címszerepben Darvas Ivánnal a Vígszínházban Őfelsége komédiása, vagy több színházban Moliere címen játszották ezt a darabot - főszereplőként most az én dolgom, hogy a komédiás dilemmáját szólaltassam meg.
Testhez álló szerepnek tűnik.
Minden szerepnél el kell gondolkodnom, mennyire szól rólam, mit tudok beleadni magamból - most valóban sokat, mert nemcsak gyávaságról, nemcsak a kompromisszumok határainak kitolásáról szól ez a szerep, hanem a magam esendőségéről is. Nekem elég életszerű, hogy egy társulatvezető azért megy bele az engedményekbe, hogy a hatalommal valamilyen egyezséget kössön a társulatra hivatkozva. Különösen izgalmas, ahogy a művei összefonódnak Moliere életével - hiszen számomra is kérdés, hogy a kényszerű kompromisszumok nem rágják-e meg az alkotásaimat. Moliere kibírhatatlan alak, legalább annyira, amennyire én vagyok a valóságban. A veszte pedig nem katartikus, mert a társulatán belül vagy a nőkkel való viszonyában ő maga is despota, tükörképe annak a hatalomnak, amelynek áldozata. Moliere távolról sem egy olyan hős, mint Barakkiás, aki a jeruzsálemi templom főpapjaként szembe mert szállni a hatalommal. Éppen ellenkezőleg: azt mondja, azért kellett a talpát nyalnia az uralkodónak, XIV. Lajosnak, hogy ne tapossa el, hiába tette, végül mégis eltiporta. Passiója nem annyira szenvedéstörténet, sokkal inkább szenvedélytörténet, amely komikus részletekkel gazdag, sőt Szikszai Rémusz rendezésében egymásra torlódó burleszk elemek folyamata. S azon tényleg van mit röhögni, hogy XIV. Lajos óta nem sokat változott a helyzet: az értelmiség bár függetlennek szeretne mutatkozni, nem az. A mecenatúrának ára van. Bár a Napkirály kedvelte Moliere szókimondását, társulata csak hosszú idő után kapott szubvenciót - de csak addig, amíg oligarchái rá nem kényszerítették a királyt, hogy megtagadja azt. Moliere ugyanis a Tartuffe-fel elérkezett oda, hogy kényelmetlen lett a hatalomnak.
Ma hogyan szól Bulgakov nyolcvan évvel ezelőtt írt története?
Bulgakov egy önkényuralmi korszakban élt, és most már megannyi intim részletet is lehet tudni Sztálinról és a rendszeréről, hogyan irányította például kézi vezérléssel a művészetet. Ebből azt is megtanulhattuk már, bármilyen zsarnok valaki, soha nem egyedül és soha nemcsak a saját akaratából cselekszik: a végeredmény mindig a hatalmon belüli pillanatnyi politika függvénye. A diktatórikus rendszerekben mindez teljesen világos volt, ma közvetítő mechanizmusok, előre borítékolható pályázatok leplezik a lényeget: ha valaki nem paríroz, nem kap pénzt. Márpedig a művészet képtelen eltartani magát, támogatásra szorul.
Sok színházi embertől hallottam már, hogy nem akar a színházban politizálni. Amikor egy színdarab témája a hatalom és művészet viszonya, akkor a belőle készülő előadás hogyan találja meg azt a határt, ahol ugyan mai lesz, de nem még nem politizál?
Pontosan erről szól ez a darab. Ezeket a határokat feszegetjük. Moliere számára is az a kérdés, hogy mint független művész, mint gondolkodó ember meg tud-e felelni az aktuális politikai követelményeknek. Ezt muszáj jól tudnia, mert különben elveszti arcát vagy elpusztul.
