„Nem létezhet olyan helyzet, hogy a fotóriporteri szerep megelőzze az emberséget. Nincs az a kép, amiért megérné egy másik ember életét kockáztatni” - mondja a több háborús zónában járt Bielik István Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíjas fotóriporter. Túlélőkről készült fotósorozatáról, a képhez való viszonyáról és a humánumról is beszélgettünk vele.
Július 22-ig látható Szabadságok című kiállítása a Capa Központban. Mit jelent Önnek a szabadság?
Általában a társadalmilag elnyomott rétegekről és különböző helyzetekben élőkről szóló dolgokkal foglalkozom, de itt most engedményt tettem. A kiállításon megtekinthető mindegyik fotó egy-egy nyaraláson készült, de a 2016-ban Szerbiában street fotós workshopon született munkáimból is kiállításra került néhány kép. A fotók az egyén szabadságát a párkapcsolatban, az egyén szabadságát a társadalomban boncolgatják, szerettem volna, ha ezt megfelelően bemutathatom. Számomra az is szabadság, amikor kötöttségek nélkül dolgozhatok egy általam választott témán.
Több oldalnak is dolgozik. Más hozzáállást igényel a hivatalos munka, és mást a saját anyag, vagy egy szem lát mindent?
A fő cél mindig a magazin vagy hírportál támasztotta elvárások kiszolgálása, olyankor nem tehetem meg, hogy az egyéni elképzeléseimnek engedjek teret. Ezt alkalmazott fotózásnak hívom, de mint más munkák esetén, itt is a saját szememre vagyok utalva. Sokszor a témaválasztás határozza meg a kivitelezést. Más, amikor bő egy nap áll rendelkezésemre egy-egy anyag elkészítéséhez, és megint más, amikor több napon át követhetem a témám.
Készült fotósorozata a málenkij robotról is. Hogyan talált rá a témára?
A menyasszonyom nagypapája Recsken volt politikai fogolyként, így ő nem találkozott vele, és elég keveset hallott ezekről a történetekről. A fotográfia eszközével ábrázolva még nem láttam ilyen anyagot. Nem tudom, miért nem keltette fel komolyabban a fotósok érdeklődését eddig. Később az egyik hírportálra készítettünk riportot egy túlélő nénivel, és az a találkozás egyértelművé tette, hogy ezzel a témával mindenképp foglalkoznom kell.
Számomra az volt a legérdekesebb, hogy az ő személyes története alapján jutott hozzám közelebb a téma. A néni hatalmas erőt sugárzott, inspirálóan hatott rám, végig azt éreztem, hogy az én generációm ilyen helyzetet nagy valószínűséggel nem élne túl. Akkoriban hirdették meg a Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjat, eldöntött volt, hogy ezzel az ötlettel pályázzam.
Várható folytatás?
Magyarországon, például Baranya megyében találni túlélőket, hozzájuk feltétlenül elmegyek még. Tervezem, hogy az ő történeteikhez metaforikusan köthető helyszínekről, tárgyakról készítsek képeket. Az egészből készült könyv terve is motoszkál bennem.
Fotózott menekülteket is. A sajnálaton kívül a befogadóban mit kellene, hogy kiváltson egy ilyen fotó?
Ezeknek a képeknek és a képeken szereplő embereknek történeteik vannak. Fontos, hogy a tömegből kiragadt embereken keresztül történeteket mutassunk be, ne a médiában túltolt százezredik koszos arcú szír kisgyereket, ami a sajnálkozáson túl valóban nem vált ki többet, pedig a cél a humánum felébresztése lenne.
A kép elkattintása pillanatában az adott történet lezárul. Önben tovább él egy-egy helyzet?
Nehéz kérdés. A málenkij robotos anyagnál más volt a szituáció. Rengeteget beszélgettem az alanyokkal, türelemmel és nagy érdeklődéssel hallgattam meg őket, ettől jóval kerekebb kép alakult ki bennem róluk és az átélt eseményekről. Többekkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Akikkel ennyi időt foglalkoztam, azokkal utána nem tehetem meg, hogy ne érdeklődjem az életük alakulása iránt.
Van etikai okokból elutasítandó kép?
Ilyen szempontból rossz fotóriporter vagyok. Amikor a tenger mellett fotóztam menekülteket, és úgy érzékeltem, hogy szükség van a segítségemre, azonnal letettem a gépet, és a többi fotóssal együtt siettem, hogy nyújtsam a karom a gyerekekért. Nem létezhet olyan helyzet, hogy a fotóriporteri szerep megelőzze az emberséget. Nincs az a kép, amiért megérné egy másik ember életét kockáztatni.
Naiv dolog hinni a kép társadalomformáló erejében?
Én azért reménykedem benne, bár utópisztikus dolog hinni abban, hogy az általunk elkészített képekkel, szövegekkel változást érhetünk el.
A háborús zónában készült kép mikor érvényes, mikor nem?
Mindig a humánum mozgatja ezt a dolgot.
Ez úgy, ahogy van, átjön egy fotón?
Nagyon sok múlik azon, hogy egy-egy eseményen a fotós hova fordítja a kameráját, és mit akar megmutatni.
Ennyi tapasztalat után másképp fogja fel az emberi szenvedést, mint előtte?
Magabiztosságot ad, hogy ott voltam és láttam, nem pedig egy másik ember szűrőjén át jutottak el hozzám az események. Érzékelem magamon, hogy alázatosabb és türelmesebb lettem.
Akad téma, amihez még fejlődnie kell?
A vizualitás tekintetében ma másképp állok hozzá egy-egy témához, mint a pályám kezdetén. Egyre jobban próbálok visszanyúlni egy klasszikusabb képi világ felé, kerülöm a túlzásokat. Annak idején kivétel nélkül csak embereket jelenítettem meg a képeimen, ma már az érdekel jobban, hogyan tudom metaforikusan megfogalmazni a jelenségeket, eseményeket.
Az elégedettséget hogyan méri magában?
Magamhoz mérem az aktuális előrelépéseim. Mindig érzékelem a fejlődést. Vissza-visszanézve a régebbi dolgaim, látom, hogy akkor is valamilyen jónak ítélt szerkesztési elvet követtem, és bár ma másképp gondolkodom a képről, abban a pillanatban azt tartottam helyesnek. Ettől nem szabad megijedni. Fontosnak tartom, hogy mindenre nyitott legyek, a többi művészeti ág iránt is érdeklődjem, az egyéb úton szerzett benyomásaim reményeim szerint fejlesztik a képi világom.
A nyitókép a Határokon át című sorozat egy darabja.
