(Szép)irodalmi mozi

Már nagyobbacska gyerek voltam, amikor egyszer-kétszer egyedül moziba mehettem. Nemcsak a jegyár, nemcsak a szüleim szerint nekem való film volt a feltétel, hanem a mozi utáni alapos tisztálkodás is… Ugyanis a Rozgonyi utcai filmszínházat mindenki bolhásnak nevezte és tudta, mert berendezésének kárpitos székeiben tanyáztak a vérszívók. Egyszer éppen szülővárosomban jártam, amikor az aznapi újság megírta, fényképpel mutatta, hogy az enyészet vette birtokába az épületet, amely újkorában, 1912-ben Uránia Mozipalota néven várta a filmjeivel a nézőket:

Az első nyilvános mozgóképvetítés 1895. december 28-án volt Párizsban, Auguste és Louis Lumière filmjén helyzetkomikumra épülő történés látszik a megöntözött öntözőről. Nemsokára Magyarországon is lehetett filmet nézni, így Nagykanizsán 1896-ban. Szegeden és Szekszárdon 1906–1907-ben Babits Mihály is meg-megnézte a új találmányt, amelyet több néven emlegetnek (bioscop, kinematográfia, mozgó, mozgófénykép, mozgó kép, mozgóképsor, projektrográf stb.). A főként amerikai hatásvadász filmek lehettek Babits ihletői, aki egyik versének szövegével a Nyugat folyóiratban mintegy nyelvi utánzással mutat be egyet; az alábbi részletben például a gyorsaságot leképező rövid szövegmondatokkal meg a hosszú, daktilusi ritmussal:

    „A gép sugarát kereken veti, képköre fénylik a sik lepedőn
    mindjárt, szivem, uj szinek és alakok lovagolnak a fénylegyezőn
    olcsó s remek élvezet összecsodálni e gyors jelenéseket itt:
    első a Szerelmi Tragédia, melyet a lámpa a falra vetit.

    Ni – Amerikában e nagypalotának a dús ura – milliomos
    rendel, levelez, sürög, üzleteit köti, telefonoz.
    Titkára előtte. Beszélni akar vele. Várja. Magára marad.
    Beszél neki. Karja mozog hevesen s ura szörnyű haragra gyulad.”
(Mozgófénykép – Máskép: Amerikai Leányszöktetés – szenzációs szerelmi tragédia mozgófényképben előadva, 1909)

A minden újdonság iránt (például a repülőgép iránt is) érdeklődő Karinthy Frigyes – Babits versével egy időben – „[…] a mozgófényképet az emberi lelemény legcsodálatosabb alkotásának” tartja, és további fejlődését is látja:

Ahogy Babits, Karinthy is látta, hogy a közízlés alsó szintjét célozzák meg a siker, a bevétel érdekében a mozik, ő is költeményben fejezi ki ezt:

    „(Zene)
  Hé! Fényt ide! Vetítő! Odafönt!
   A kép beszélni óhajt!

    (Reflektor kigyullad. Az üres vászon előtt ott áll,
    elevenen, a Bohóc, ugyanabban a ruhában, mint
    a filmen. kezében ostor, füttyent, mint a kutyának.)

    Zene, csönd!
    Feküdj!

    (Zene elhallgat. Az operatőr felé:)

    Ne forgass! Elég!

    (A közönség felé:)

    Nagyérdemű és tisztelt csőcselék!
    Agáta, Böske, Julcsa és Rozi!
    Vagyok, mondjuk, a beszélő mozi,
    A lepedőről jövök egyenest –
    Ott testet ölt a szó – itt szólni kezd a test!
    Ott beszédes kép, – itt képes beszéd –
    Rémes valóság, rímes szó, be szép!”
    (Prológus egy cirkusz-filmhez, 1914)

Egy másik költeménye a filmvetítés technikai jelenségeit – a film lepergését a korongról, a vásznat, előbbi versében a lepedőt – a valóságot meghamisító viselkedéssel hozza összefüggésbe:

    „Ismerem én ezt a mívest, ki fémből készít lepkét, zárt szárnyakkal, mintha repülne[.]
    Azt szeretné e képmutató, ha életünk is úgy peregne le,
    Mint e múlt napokat jelennek hazudó mozgókép a korongban,
    Mely él, látszatra, a vásznon, kecsesen s hajlékonyan, de változhatatlanabb
    Az érctáblára vésett feliratnál, etruszk katona sírján.”
    (Nyájas anyó a lepénnyel, 1928)

A mozizás gyors terjedése Ady Endre figyelmét is fölkeltette, a színház, a jó irodalom, a jó írók szerepéről, a népszerűségről és a „finnyásabb művészet”-ről elmélkedik:

„Párizsban, Berlinben, Bécsben együttvéve sincs annyi »mozi«, mint az egyetlen, új szép, magyar Budapesten. (Mozinak a magyar nyelv budapesti géniusza a cinematographot, a mozgófényképes színházat nevezte el.) […] Budapestet gyönyörűséges, szédítő tempóban hódította meg a színház, de íme a színházat lefőzte a mozi. Sőt, ami Budapesten több: a mozi megremegteti a cabaret-kat, orfeumokat és zengerájokat. […] Okos írók és okos színészek ott fognak dolgozni, ahol több pénzt kapnak. A nemesebbek és ostobábbak azonban ezután is táplálják az irodalmat, a finnyásabb művészetet s [a]mennyiben volna köze akár a komoly színpadnak is az irodalomhoz – a komoly színpadot.” (Színház és mozi, 1908)

A filmszínházak nagy kedveltsége azzal is járt, hogy a kisasszonyokat el lehetett vinni a sötét nézőtérre, ahol szerelmi kapcsolatok születhettek. Ezt igazolja Heltai Jenő kupléja, amelynek máig tart az ismertsége, elterjesztette a mozi szót a már említett nevek helyett:

    „Berta egy szép nyári estén
    A körúton mendegélt
    Arra jő egy fess legényke
    S hencegőn melléje lép.
    Szól a lányhoz: »Szép kisasszony,
    Tartson vélem, ha lehet,
    Jöjjön a projektrográfba
    Nézni mozgóképeket!«

    S mert a Berta, mert a Berta nagy liba,
    Hát elment a mozi-mozi-mozi-moziba.” (Dal a moziról, 1907)

A lányokat moziba vinni olyan szokás, amilyenről Heltai után sok-sok évvel is olvashatni. Tar Károly csinos leányhőse, aki a Kozmetikai Cikkek Gyárának dolgozói nevében egy újságírónak nyilatkozik, a moziba vitelre gondol (hiába):

„A riporter szüntelenül írt valamit a jegyzetfüzetébe, hümmögött, a tervről kérdezte Őzikét, majd a minőségről, és újra hümmögött. És miközben sebesen rótta a sorokat jegyzetfüzetébe, alaposan szemügyre vette a lányt.

– Igen! – mondta a végén gondterhelten, ahogyan az orvosok szokták receptírás előtt.

– De meg fog majd ismerni... legközelebb, amikor erre jár?... – hebegte Őzike, és úgy érezte, előtte áll az a férfiú, akivel nagyon szívesen elmenne a moziba.

– Persze, persze – mondta a riporter közömbösen, mert Emeletes Manci fenyegető jelenlétében mást nem tehetett. Az, hogy moziba hívja Őzikét, különben meg sem fordult a fejében.”
(Nyári mese, 1981)

A korabeli filmszínházi viszonyokról ír szójátékos verselményt – Babitscsal egy időben és helyen – Juhász Gyula:

A 20. század eleji Budapest szegény újságíró szerelmeinek leírása együtt jár a kispolgári lányok bemutatásával, akiknek napjaiban a mozi már természetes dolog. A Szép Ernő regényében szereplő lányok beszédmódja jelzi társadalmi helyzetüket:

    „Arany Hédi a ligetbe szándékozott kijutni villamoson. Mondjam meg neki melyik villamos megy innen az Aréna-utra.

    Manci megkérdte:

    – Hát nem ondoláltatni megy?

    – Nem – azt mondja Hédi – csak oda fenn mondtam. Ki kell menni nekem most a Cirkusz-kávéházba. Ott vár a barátom.

    – Ki a barátod most?

    Manci mondta meg helyette:

    – Egy nagyon kedves pofa.

Arany Hédi aztán, felvilágositott. A Rojál Vió titkárja, az a barátom. Tegnap megnyilt odakinn a mozi, ő most már délutántól kinn van a ligetben. Manci gyere ki, majd azután beülünk egy páholyba. Maga nem jön ki? Bemutatom magának a barátomat. Megmondom magának, ő volt tavaly az Olly Jolly barátja, azért nem beszéltem odafenn.” (Lila ákác, 1918)

Amint a már idézett Karinthy-versrészletben is a múltat megőrző mozgóképről van szó, Dutka Ákos is hasonló szerepben mutatja versében a mozit, de nála nem hazug a film, hanem különleges eszköz az emlékezéshez:

    „Emlékezés! Te büvös drága lámpa,
    üljünk be hát a múltak mozijába:
    Látom magam, mint sápadt kis diákot;
    lombikban főzök, vén könyveket lesve,
    nappal az erdőn, este csillagokban,
    lelkem valami rejtély titkait kereste.” (Életem mozijában)

A múlt megőrzését Karinthy maga is művelte, filmszkeccset írt és játszott benne, és van kétperces felvétel róla gyerekekkel, fiával és Kertész Tamással. A múltőrzést Karinthy morbid humorba is csomagolta:

„Az elhangzott beszédek után kivilágosodik a fehér ernyő s megjelenek rajta magam is, színesen és plasztikusan és elevenen, kedvesen hajlongva a lelkes tapsokra. Aztán csengő hangon (Western Electric!) beszélni kezdek.

Megköszönöm a kedves szavakat. Némelyikre külön kitérek, válaszolok rájuk. (Könnyen tehetem, frissen oly kevés képzelet kell hozzá, előre [Sic!] tudni – mármint a filmfelvétel alkalmából – mit fognak mondani.) Csak annak a barátomnak felelek kissé érdesen, aki feltette a kérdést, hogy miért mentél el, miért nem ment ő helyettem? valakinek csak el kell kezdeni. (Derültség.)

A kritikusokat megkérem, hogy ne boncoljanak fel.”
(Temetésem, 1930)

Másképpen írt Kosztolányi Dezső a saját magát mutató mozgóképről, így ítéli meg azt:

„Két ízben láttam magam, a mozi vásznán. Huszonkilenc éves voltam, amikor először levettek. Egy szobába lépek, szivarra gyújtok, – akkor még szivaroztam – s beszélgetek barátaimmal. Néhány nap mulva lepörgették előttem a képet. Emlékszem, akkor napokig enyhe csömört éreztem. Rágondolni se mertem. Az, aki ott mozgott, merőben idegen volt. […] Évek múltán […] bizonyos lámpaláz fogott el, mig a fényszalag-kereket bekapcsolták a vetitőgépbe s a villamosság berregtetni kezdte. Nyolc esztendő nem kis idő egy ember életében.” […] Inkább sajnálom szegényt és lenézem. Figyelem őt, én, aki ezt a vakmerő kirándulást teszem, visszafelé az időben.”
(Néma mozi, szivdobogással, 1935)

A város szívéből valóban eltűnt a bolhás mozi, de most, hogy a romos épületet megnéztem a bő három évtizedes újságban, bennem is fölidéződött a múlt, még ha nem is szívdobogással.