Atyaisten, 1770-1775
Giovanni Domenico Tiepolo (Velence, 1727 - 1804) a 18. század végi velencei művészet jelentős alakja, akinek munkásságával - freskóival, festményeivel, rajzaival és rézkarcaival - a művészettörténet-írás már számos monográfiában, kiállítási katalógusban foglalkozott. Grafikusművészként egyike volt azon első olasz művészeknek, akik a rajzot önálló műalkotásként fogták fel, ami munkásságában mennyiségileg is kifejeződik. A nemzetközi műtárgypiacon elért magas árai mai nagyra értékelését is bizonyítják, s művészettörténeti jelentősége a rokokó felvilágosult, polgári változatának kimunkálásában, a neoklasszicizmushoz való közeledésében, stílusának sajátos iróniájában és technikai sokoldalúságában rejlik. A Szépművészeti Múzeumban őrzött munkáival: 7 festmény, 4 rajz, és mintegy 60 rézkarc kiállításával emlékezünk rá. A kiállításhoz egy budapesti magángyűjteményben őrzött festményét is kölcsönözzük.
Giandomenico képzettsége technikailag és tematikailag a nagy rokokó tradícióban - elsősorban apja, Giambattista Tiepolo művészetében - gyökerezik, de a 18. század végi társadalmi forradalom, s a neoklasszicizmus új morális érzékenysége egyaránt mélyen érintette képzeletét, stílusát és témaválasztását. Míg apja főként nagyszabású mennyezet-, fal- és oltárképeket festett arisztokraták vagy gazdag egyházi szervezetek megrendelésére, Giandomenico művei között számos polgári használatra szánt intimebb hangulatú festményt, rajzot és rézkarcot találunk. A"régi világhoz"kötődő vallásos és történeti témák nála egyre inkább idézőjelbe kerülnek. Megfigyelhető ez az istenek, hősök, szentek demisztifikáló ábrázolásmódjában, a szinte karikaturisztikus formai túlzásokban, az abszurditásig fokozott rövidülésekben. Egyre több iróniával és humorral találkozunk művein, különösen pályája vége felé, amikor a zsánerábrázolásra és a rajzolásra koncentrált. Kialakult témáit számtalan változatban, nagy fantáziával variálta, kibontva a bennük rejlő kompozíciós lehetőségeket. A rokokó nyelvezetből az intimitást, a közelnézeti ábrázolás igényét és a vitalitást tartotta meg, amihez a velencei élet megfigyelése is hozzásegítette.
