Vagyis ILVBIDT: In Liebe Vereint Bis In Den Tod. A betűk egy gyűrűn szerepeltek, amelyet Habsburg Rudolf adott Vetsera Mária bárónőnek utolsó együttlétük előtt. A közös öngyilkosság, enyhe őrülettel fűszerezve, nem egyedi történet a balett világában, gondoljunk a Rómeó és Júliára vagy az Anna Kareninára. A Mayerling című balettben azonban a rettenet nem pusztán a fantázia szüleménye, fokozatosan rántja magával a nézőt olyan mélyre, ahogyan a harmincegy éves ingatag trónörökös tette ezt egy tizenhét éves kamaszlánnyal. MacMillan koreográfiája ismét az Operaházban.
1889. január. Erzsébet királyné egyetlen fia kezdi végleg elveszteni egyensúlyát, nem találva a kiutat a bizonytalan politikai helyzet, az uralkodókra kényszerített érdekházasság, a melankólia, a depresszió és a drog teremtette labirintusból. Öngyilkossági gondolatai vissza-visszatérnek, majd megfogantak egy rajongó fiatal lány szerelmétől.
Ő maga nem is sejthette, hogy száz év sem telik el, és tragikus sorsa és döntései a Royal Ballet ikonikus balettjének alapjait képezhetik majd. Jóllehet a jelen embere talán kevésbé tud mit kezdeni Rudolf társadalmi és egzisztenciális problémáival, a lelki diszharmóniája okozta tragédiák sajnos nem ismeretlenek számunkra ma sem. A neoklasszikus balett valamennyi eleme adott: mayerlingi vadászat, kastély, születésnapi bál, szerelem, végtelen szenvedély, majd a tragikus halál.
Ami miatt szó szerint neo – vagyis újszerű a klasszikus baletthez képest –, hogy végig érezhető az élet realisztikus keserűsége.
Itt a királyok-királynők-kastély hármasa nem A hattyúk tava fennkölt koncepciója, hanem a vérfoltos valóság. Talán éppen ez volt az oka, hogy a társadalmi, egzisztenciális válságon alapuló történet megfogta Sir Kenneth MacMillant, aki egyébként vonzódott a Habsburgok történetéhez, és Liszt Ferenc zenéje alá merész koreográfiát alkotott.
Az 1978. február 14-i premier után egyértelművé vált, hogy egy meghatározó mű született, ami a férfi főszereplőtől élénkebb és komolyabb fizikai teljesítményt vár el, ahol a férfitest nem pusztán a nő tartó eleme és kísérője, hanem hús-vér karakter. A premieren David Wall, de később Johan Kobborg vagy Sergei Polunin is táncolta a szerepet, kihívás elé állítva valamennyi táncost. A mozgásanyag ugyanis szintén áthágja a klasszikus balettek szabálykövetését. Off-balance-ok, érdekes formaváltások utalnak arra, hogy itt tényleg felborult minden normál észjárás és szó szerint vett egyensúly.
Ahogy a koreográfus másik darabjában, a Manonban, itt is minden felvonás tömegjelenettel kezdődik. A társadalmi kép után MacMillan közelíti és szűkíti a fókuszunkat az egyén, annak érzései, sorsa, tragédiái felé. Valóban látjuk Mária személyiségét, aki gyermeki szenvedéllyel vonzódik Rudolfhoz és egyben devianciáihoz, hiszen ezek összekapcsolódnak, értelemszerűen áldozat, a szó szerinti és átvitt értelemben is.
Noha több forgatókönyv létezését – beleértve a pár szándékos meggyilkolását is – lehetőségként vetik fel a történészek, a feszültséget a végkifejletig fenntartó balettművet nézve mi nem gondolunk más szcenárióra.
A néző teljességgel hiteles és szenvedélyes képeket lát, a szerelem és az őrület színpadi összeolvadását.
A The New York Times premierről adott jellemzése szerint is kellő érzékenységgel, részletgazdagsággal bemutatott műről van szó. A Royal Ballet magas technikai szintje is tagadhatatlan.
MacMillan akarata ellenére a saját tragédiáját is ikonikus koreográfiájába véste. 1992. október 29-én a Covent Garden kulisszái között halt meg, mégpedig szívrohamban, a Mayerling ismételt színpadra állítása közben.
Bőcs Annamária cikke az Opera Magazin 2022-es tavaszi számában jelent meg.
