Két ember szereti egymást, a kapcsolatuk pedig az idő múlásával és a körülmények átalakulásával változik ? szerény becslés szerint a világban készülő filmek fele erről szól. Az érzelmek evolúciója és azok a bizonyos körülmények a változók az egyenletben; rendesen oda kell tennie magát az adott rendezőnek, ha pusztán a két ismeretlen variálásával valami újszerűt szeretne letenni az asztalra. Mert legyen akármilyen érzékeny a szerelem múlásának vagy átalakulásának ábrázolása, nézzen egymásra akármilyen szépen a két érintett, az újszülött-kortól felfelé ez ma már legfeljebb a harsány ásítozáshoz elegendő. Jasmila Žbanić második nagyjátékfilmjében, az Útonban pedig csak ez a két ismeretlen adott, más nem: az elsőt a ?múlik?-kal lehet behelyettesíteni, a másodikat pedig azzal, hogy ?az élettárs hirtelen fanatikus iszlám hívővé válik?.
A múló szerelem mint filmes téma finoman szólva sem nevezhető újszerűnek, a bosnyák muszlimok között létező hitbéli eltérések ellenben olyan messze állnak a magyar mozilátogatótól, hogy igen nehéz a dolgot a maga konkrétságában átérezni. Így viszont csak az átvitt értelem marad, miszerint a vallási fanatizmus általában nem tesz túl jót a nem fanatikusokkal való kapcsolattartásnak, vagy hogy egy élettársi kapcsolatban az egymástól jelentősen eltérő értékek és világnézet bizony okot adnak az aggodalomra. Felismerve, hogy ez még mindig olyan távol áll az izgalmaktól, mint Makótól Mekka, hozzávehetünk egy-két olyan bölcsességet, mint hogy az ortodox vallásosság furán mutat a modern, urbánus környezetben (ld.: a csajod nem fog örülni, ha erkölcstelennek nevezed az esti partira felvett, mélyen dekoltált ruháját), vagy hogy még a szerelem sem győzi le az olyan súlycsoportba tartozó akadályokat, mint a homlokegyenest eltérő életfelfogás.
A fenébe, hát akárhogy soroljuk a film problémafelvetéseit, tanulságait és gondolatkísérleteit, ez még mindig unalmas. Pedig nemigen lehet még mit sorolni.
Ráadásul a rendezőnő sem győz meg szakmai virtuozitásáról. Eleve problémás kissé, hogy a száz perces filmből legalább egy órát vesz igénybe már az is, hogy egyáltalán kiderüljön, miről is fog szólni ez a film ? de ettől némi jóindulattal el lehet tekinteni. Viszont ez az egy óra, meg többnyire a maradék negyven perc is, olyan, mint valami vászonra vitt vázlat ? nem is elsősorban történeti, inkább filmes értelemben. Mintha az író-rendező felírogatta volna egy ív papírra, hogy hogyan is képzelte el lefesteni karaktereit, meg kitalált helyzeteit, és ezeket az egymástól független, néha félbemaradt mondatokat aztán forgatókönyvnek használta volna: húsz-harminc másodperces jelenetek adják a kilincset a kétperceseknek, köztük semmi kohézió, és jó, ha minden ötödik ilyen jelenet valóban fontos a film előrehaladása szempontjából.
Viszont a főszereplő Zrinka Cvitešićet jó elnézegetni két diszkréten elnyomott ásítás között, egyrészt, mert jó színész, másrészt mert rettentően hasonlít a mindig remek Török-Illyés Orsolyára (Hajdu Szabolcs filmjeinek gyakori főszereplőjére). A sztori viszont még akkor is részben unásig ismert, részben közhelyes, részben pedig túl távoli lenne, ha éppenséggel mindkét színésznő feltűnne benne, és duettben elénekelnék, hogy A szerelemnek múlnia kell, és ha múlik, akkor fájnia kell.
