Bodonczi Emese: Szerencse

Leteszem a szakajtó tojást Riszka néne asztalára, a boszorkány oda sem néz, úgy mondja, hogy nagyon jól van, nagyon szép tojásokat hoztam, úgyhogy ne habozzak, üljek le nyugodtan, érezzem otthon magam. Nem mozdulok, állva maradok, kicsit már bánom, hogy eljöttem hozzá, de tudom, hogy nem lehetett volna másképp. Riszka néne olyan vén, mint az országút, de a haja nem ősz, hanem fekete, mint a szurok, a tinta, az ébenfa, sőt, még annál is sokkal, sokkal feketébb. Emlékszem, mennyire féltem tőle, amikor még gyerek voltam, most meg mégis eljöttem hozzá, mert tudom, hogy boszorkány, tudom, hogy tud segíteni rajtam. A vénasszony akkor végre rám néz, azt mondja, tudja, miért jöttem, vissza akarom szerezni Dimitrijt szerelemmágiával, és azt akarom, hogy segítsen nekem. Lesütöm a szemem szégyenemben, kicsit még a térdem is megrogyasztom, úgy mondom, hogy igen, valóban ezért jöttem, ezért cserébe hoztam a szakajtó tojást. Riszka néne elvigyorodik, a szájából kivillan a sok fém, mert igazi foga már nincs egy sem, azt kérdezi, tudom-e, hogy kell a szerelemmágiát csinálni. Szaporán bólogatok, mondom neki, hogy tudom, a meggyes rétest kell megguruzsolni, a lehető legfinomabb meggyes rétest, vaníliás cukorral, meg hajszállal, de én más vagyok, én nem a hajszálamat akarom beletenni, hanem a szempillámat, mert tudom, hogy azzal is működik. Riszka néne ekkor rikácsolva felkacag, látom, hogy nagyon jót mulat rajtam, aztán megcsóválja a fejét, azt mondja, nem, ezt így nem lehet. Mert igaz ugyan, amit elmondtam, a rétessel, a cukorral meg a szempillával is, de nálam nem működhet, ez csak kis bakfisoknak vagy magányos öregasszonyoknak való, én pedig egyik sem vagyok, én már felnőttem, de még szép, fiatal kisasszony vagyok, számomra ez nem működhetne így, csak egy másik módon. Ekkor elhallgat, tudom, hogy azt akarja, kérdezzem meg, mi az a másik mód, de én beharapom az ajkam, és nem kérdezem meg azért sem. Nagy sokára megszólal, azt mondja, valóban nem működhetne másként, mert Dimitrij már szerelmes volt belém egyszer, ezért az ő szerelmét nem elnyerni kell, hanem visszaszerezni, mert tudjam meg, hogy Dimitrij igenis szerelmes volt belém, sőt, el is akart venni engem feleségül, tudja, mert egyszer meghallotta, ahogy az öreg Gáspár udvarán titokban furulyázott, és akkor egy olyan szép, édes dalt fújt Dimitrij, amit csak olyan fiú tud játszani, aki a szívében már eldöntötte, hogy ki lesz majd a menyasszonya. Amikor Riszka néne ezt elkezdte mondani, még közbe akartam vágni, hogy nem hiszem, de mire elmondta, addigra már tudom, hogy igazat mondott, nem szólok semmit sem. A vénasszony azonban nagyon is folytatja, azt mondja, tudja azt is, hogy nem csak ezért jöttem, én akarok tőle még valamit, csak azt eddig nem mertem mondani, mert még saját magam előtt sincs bátorságom beismerni, hogy ezt akarom, de ő tudja nagyon jól, őt nem lehet becsapni. Tudja, hogy a szívem mélyén azt szeretném, hogy veszítse el Dimitrij a szerencséjét, ne járjon mindig olyan jól, és ne hordja fenn az orrát érte, hogy lám, neki egyből sikerül minden, tudja csak meg ő is, milyen az, mikor az ember naphosszat töri magát, elfogyasztja minden erejét, és mégsem lesz semmi sem úgy, ahogyan azt szerette volna. Érzem, hogy ég az arcom, kiáltani akarok, beleordítani Riszka néne ráncos képébe, hogy ez nem igaz, ez hazugság, én szeretem Dimitrijt, én igenis akarom, hogy neki minden sikerüljön, amit csak kíván, kísérje a szerencséje, amíg csak lehet, de közben érzem, hogy a szívem valahogy másképpen ver, egy könnycsepp legördül az arcomon, mert akkor már tudom, hogy nem hazudhatok magamnak többé, Riszka nénének nagyon is igaza volt, valóban ezt szeretném. Riszka néne látja, hogy nagyon elszomorodtam, csitítóan azt mondja, jól van, nem kell úgy elkeseredni, nem bennem van a hiba, valahol a szíve rejtekében minden ember ezt gondolja, csak bevallani, azt már nem meri egy sem, én legalább beismertem, ez is csak azt bizonyítja, hogy jó ember vagyok. Azt mondja, ne átkozzam Dimitrij szerencséjét, mert annak köszönheti, hogy engem megtalált, ilyen remek kisasszonyt nem kapott volna sohasem, ha nincs az a fene nagy szerencséje, no de azért ne féljek, mert vissza tudja nekem őt szerezni úgy, hogy a szerencséjét meg ellopja közben. Hanem az nélkülem nem fog menni, ahhoz az én eszemre és erőmre is szükség lesz, na meg a bátorságomra, az a legfontosabb. Akkor azt mondom neki, én bármit megtennék, hogy Dimitrijt visszakapjam, mert nekem ő a legdrágább az egész világon. Riszka néne ezen jót kacag, aztán megkérdezi, tudom-e, miért van az az ezüst szál Dimitrij hajában, amikor olyan fiatal, s máshol nem is őszül sem a haja, sem a szakálla, de még a szemöldöke sem. Azt válaszolom neki, hogy gondolom azért, mert már így született. Riszka néne megint felnevet, azt mondja, persze, hogy így született, méghozzá azért, mert abban van a szerencséje, azért sikerül neki mindig minden, olyan is, ami senki másnak, és tudjam meg, az a hajszál nem ősz, az valódi ezüst, épp olyan, mint a dédanyám lánca a nyakamban, azt kell elvenni tőle, úgy lehet ellopni a szerencséjét. Azután egész közel jön hozzám, a vállamra teszi a kezét, és nagyon komolyan beszélni kezd, azt mondja, ezt nem lesz gyerekjáték, talán elsőre könnyűnek tűnhet, de nagyon embert próbáló lesz, majd meglátom. Egy fiolát ad a kezembe, azt mondja, igyam ki, de ez nem engem bódít majd el, hanem Dimitrijt, olyan édes kedvében lesz tőle, hogy bátran elcsábíthatom, nem fog nemet mondani nekem, csak szeressem meg jól, s utána olyan mély álomba merül majd, hogy onnantól azt a hajszálat nyugodtan kitéphetem. De vigyázni kell, hogy csak azt az egy hajszálat tépjem ki, ne többet, és azt is csak tépni szabad, ha ollóval vagy bicskával levágom, azzal nagy bajt hozhatok magamra, s miután levágtam, jól el is kell rejtenem, hogy Dimitrij észre ne vegye, miként lett ő megkárosítva. Aztán amint lehet, el kell vinnem a vén aranyműveshez, azt majd beolvasztja azt nekem egy medálba, azt onnantól örökké viselnem kell a nyakamon, és akkor aztán az enyém a szerencse mindenestül, s nem Dimitrijé. Nem szólok semmit, egy darabig csak nézem a fiolát, ide-oda forgatom a kezemben, Riszka néne rám szól, azt mondja, ne kéressem magam, ő belém lát mindenestül, tudja, hogy ezt akarom, igazán, szívből. Egy percig még tétovázom, aztán felhajtom az italt a fiolából, a szaga olyan, mint a pornak, de az íze émelyítően édes, felfordul a gyomrom, amint megittam. Riszka néne rám mosolyog, aztán elkomorodik az arca, hirtelen a blúza alá nyúl, egy kis ezüst kést vesz elő, ami a nyakán függ, leveszi, átakasztja az én nyakamba. Azt mondja, ha vissza akarom kapni Dimitrijt, ezzel a késsel vágjam meg a tenyerét, míg alszik, utána meg a sajátomat, akkor egészen biztos, hogy úgy fog nézni rám, ahogy régen, pont úgy fog szeretni, sőt, százszor, ezerszer jobban, na de most már mindent tudok, most már menjek szépen, és cselekedjek, amilyen hamar csak lehet. Egy darabig csak állok ott, úgy érzem, mintha követ nyeltem volna az itallal együtt, aztán köszönetet mondok, elbúcsúzom, és megyek a magam dolgára. Dimitrij-vel a bányászok szállása előtt találkozom, tudom, hogy ott lesz, csak azt nem, hogy honnan, érzem a zsigereimben, talán az ital miatt, amit Riszka néne adott. Üdvözlésül megcsókolom, nem húzódik el, úgy játszunk, enyelgünk, mint régen. Nem is kell hívnom, jön velem magától, úgy követ, mint egy kiskutya. A csók, a szerelmeskedés is olyan, mint régen, egészen megmelegedik a szívem, de valahogy csak megfelezve figyelek, egyre csak azt várom, mikor alszik már el. Végül valóban elszenderedik, mély álom telepszik rá, pont, ahogy Riszka néne ígérte, én meg előveszem a kést, amit az ágyfiókba rejtettem, közben keresni kezdem a gyertyafénynél az ezüst hajszálat, Dimitrij szerencsehozó talizmánját. Persze nem kell sokáig keresnem, tudom jól, hol van, a bal füle előtt, a halántékánál. Sokáig simogatom a haját, mielőtt ráfognék arra az egy szálra, de aztán mégis megteszem, két ujjam közé csippentem, erősen megszorítom, tudom, hogy kihúzhatom bátran, nem rántok ki vele más hajszálat, s Dimitrij sem fog felébredni rá, sosem tudja meg, hogy én voltam, aki ellopta a szerencséjét. Közben leteszem a kést a szekrénykére, a másik kezemmel megfordítom Dimitrij tenyerét, nézem benne a vonalakat, elképzelem hogyan fog belőle kicsordulni a vér, ha megvágom a kés vékony, hajlított pengéjével, aztán elképzelem a saját tenyerem, hogy a penge azt is végigszántja, az éles fájdalmat, a kiserkenő vért, a bordám alatt ott dobol a remény, hogy visszakapom Dimitrij szerelmét. Aztán hirtelen érzem, hogy megtisztul a szívem, elengedem Dimitrij haját, sírva fakadok. Még egyszer ránézek az ezüst hajszálra, ahogy ott ragyog a többi között, mint a hajnalcsillag a sötét égbolton, finoman elsimítom a haját, elrejtem azt az egy ragyogót a többi szál közé, elrejtem, hogy soha többé ne akarhassa elvenni senki Dimitrij szerencséjét, arra gondolok, hogy menjen mindig jól a sora, ne bánthassa őt senki. Felkapom a kést a szekrénykéről, kiszaladok vele a kertbe, útközben minden erőm összeszedem, kettétöröm az edzett pengét, hogy illanjon el, menjen ki belőle a varázs. Könnycseppek gördülnek az arcomon, tudom, hogy Riszka néne hazudott arról, hogy a szívembe lát, nem igaz, hogy ezt akarom, csak ő hitette el velem, de soha senki nem akar ártani annak, akit szeret, akkor sem, ha az rosszul bánt vele, akkor sem, ha nem értik meg egymást, akkor sem, ha az nem szereti viszont. Odalépek a kúthoz, ami ott áll az udvarban, nem messze tőlem, olyan mély, hogy nappal is meg lehet látni belőle a csillagokat, belehajítom az ezüst kés maradékát, hogy emléke se maradjon, hogy még a gondolat se támadjon fel soha senkiben, hogy olyan gyalázatos tettet elkövessen, amilyet én terveltem azért, hogy visszakaphassam Dimitrij szerelmét.