Furcsa műfaji kísérlet indult tavaly Zsámbékon. Az AlkalMáté Trupp akkor a gáska, azaz a társulat, az együttgondolkodó, azonos értékeket képviselő közösség fontosságát fogalmazta meg egy lazán összefűzött jelenetekből álló, pszichodráma elemeket és személyes kitárulkozást sem nélkülöző előadásban, amely egyéni sorsokon keresztül boncolgatott általánosabb, generációs kérdéseket. A kísérlet folytatásaként a Színházi Bázison idén bemutatott Járó Zsuzsa című előadás bizonyos esetekben távolságtartóbb, összességében azonban sokkal zavarba ejtőbb, mint az előző produkciók.
Nem az a kényelmetlen, hogy nem kínálják fel az azonosulás lehetőségét, hiszen van rá esély, hogy hasonló problémával küszködő néző üljön a játéktérrel szemben. A helyszín, a díszlet és a jelmezek eleve a jófajta otthonosság érzetét keltik. A hangár nyitott hátsó ajtaján kilátunk a zöldbe, és megint begurul egy autó (igaz, ezúttal nem a sarokra ugranak le, hanem a szülészetre tartanak). A papírhengerek az antikvitásba repítenek vissza, Száraz Dénes Poszeidónként jelenik meg a vasvillával - nem véletlenül. A fiúk szoknyái ezen felül és a lányságon kívül még mintha a tavalyi betyáros bő gatyákat is idéznék. Az ingek és kinyúlt pólók sem véletlenül kerültek a játszókra, továbbá a lányok haja is azért van feltűzve úgy, ahogy. (A spoilerekre nem kíváncsiak most ugorjanak egy sort: e felsőruházat és frizura oka az, hogy a címszereplő előszeretettel hordja ezeket.) A feszengés azért van, mert nem tudjuk, a jegy megváltásával jogunk van-e véleményt formálni egy emberről, akit annak ellenére nem ismerünk, hogy még a hálószobájának az ajtaját is kinyitja előttünk. Közszemlére teszi magát, de nem tudjuk, ezalatt mi zajlik benne. Persze, felnőtt nő, aki mérlegelte, milyen titkait osztja meg velünk, idegenekkel, mégis harcol a nézőben az intimpista, az empatikus és a racionális én.
Körülbelül két órát tart Járó Zsuzsa élete. Eposzokhoz méltó körmönfontsággal és részletezettséggel, no meg versmértékben, ismerjük meg a széphátú újhószíntavi nimfa családfáját, születésének körülményeit, és a korszakot, hiszen két apró utalásban a hetvenes-nyolcvanas évek magyar történelmének és átlagos hétköznapjainak eseményei is megemlítődnek. A rövid gyerekkor után sikertelen házasság és sikertelen főiskolai felvételik következnek. A Vas utcai eredményhirdetés feltehetőleg a valóság kísérteties mása, mindez a nézőtéren ülő tapasztalatokkal rendelkezők reakcióiból egyértelműen leszűrhető. (Bónuszként néhány jelentőségteljes pillantásból és hangsúlyból azt is megtudhatjuk, kik voltak 1995 és 1999 között a Színművészeti Főiskolán a "problémás" hallgatók. És a névsorokat hallgatva azon is elgondolkodik az ember, kiből mi lett. De ez igazán csak mellékszál az előadásban.) Aztán eljön a sikeres felvételi - és ami utána következik, arról nehéz véleményt mondani, hiszen az egy másik ember, jelen esetben Járó Zsuzsa életének, jellemének megítélése, kinek-kinek vérmérséklete szerint. Nem tudjuk, mi az igaz, és mi a fikció. Nem ismerjük a valódi szereplőket. Aki be tudja azonosítani a neveket és helyzeteket, hallhatóan másképp nevet, vagy éppen hogy nem nevet.
Az előadásban nincs semmi pátosz, ám mind a prózában, mind a dalokban benne sűrűsödik a csöndes, hétköznapi líra - pontosan úgy, mint az Amélie csodálatos életében, amelynek narrációs módját meg is idézik -, és a nagy-nagy szeretet Járó Zsuzsa iránt. Aki egy jelenetben a fáklyát tartva igencsak nehezen tartotta vissza kacagását. Hogy a játszótársain vagy saját magán mosolygott-e, az ő titka marad.
