Hlatki Dorottya tervezőgrafikus tavaly másodszor is elnyerte a Moholy-Nagy László formatervezési ösztöndíjat, és a napokban debütál a tapétamárkájával, a Kamarával, amelynek első kollekcióit ösztöndíjasként készítette.
Először magyar szakos bölcsész lett, utána viszont a MOME felé kanyarodott.
Az addig vezető út is nagyon érdekes volt. Gimnazistaként kezdetben építész szerettem volna lenni, jól is ment a matek és a fizika, így a Műszaki Egyetem jutott eszembe, de úgy éreztem, az nem az én utam. Amikor viszont lemondtam az építészetről, gyökeresen más irányba fordultam, és a másik szenvedélyemmel, az irodalommal kezdtem foglalkozni. Ma úgy gondolom, akkor még nem álltam készen mint alkotó, és önbizalmat is gyűjtenem kellett. Emellett nagyon erős volt bennem a tudásszomj. Úgy éreztem, még tanulnom kell, és nagyon jó, hogy volt ilyen korszak az életemben, mert a tudásvágy nagyon sok helyre elvitt, ahol a mai napig hasznosítható tapasztalatokat szereztem.
Az irodalom meghatározó maradt az életében: a MOME-s diplomamunkája is az Odüsszeia feldolgozása volt művészkönyv formában.
Az ELTE-n, talán a harmadik év körül már kezdett hiányozni az alkotás. A középiskola idején végig jártam rajzolni, sőt már óvodáskoromban is úgy látta a környezetem, hogy van itt egy vizuálisan tehetséges gyerek. Persze a bölcsészkaron is sokféle kreatív tevékenységet folytattunk, de engem az elmélet helyett inkább a gyakorlat kezdett érdekelni. Ehhez jelentett kapcsot, hogy sok könyv ment keresztül a kezemen, és sokszor azt láttam, hogy itt vannak ezek az értékes alkotások, na de milyen a csomagolásuk? A könyvborítókat nézve sok esetben éreztem úgy, hogy izgalmas felület marad kihasználatlan, úgy marketing-, mint művészeti szempontból.
Az átvezetést épp a tipográfia jelentette, és ez volt az, ami visszavezetett a vizualitás területére. A tipográfiával egyébként a bölcsészkaron is találkoztunk, mert volt ilyen óránk, de 19 évesen nem foglalkoztatott a tantárgy egészen addig, amíg vizsga előtt bele nem néztem. Akkor viszont rájöttem, hogy ez a legérdekesebb dolog a világon. Ezután döntöttem el, hogy ezzel akarok foglalkozni, és beiratkoztam a Kisképzőbe (Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium).
Ez kevésbé szokványos út a MOME-hoz...
Nagyon jó lehetőség, hogy a MOME mesterképzésére más típusú diplomával is lehet jelentkezni. Bölcsészként persze éreztem, hogy hiányzik az a fajta gyakorlat, ami például az ott alapszakot végzett hallgatóknak megvolt, ugyanakkor nagyon sokat köszönhetek annak az előképzettségnek, amit a bölcsészkaron szereztem. Nehéz időszak is volt a MOME-s, hiszen nem tudhattam, hogy mennyi időm lesz behozni a hátrányomat, mennyi van még hátra a megfeszített munkából. De közben végtelenül inspiráló volt a közeg, és különösen a mesterem, Balla Dóra szemlélete.
Az előbb
érintettük a könyveket. Mennyit tud hozzátenni egy illusztrátor, borítótervező,
tipográfus egy könyvhöz?
Ez nagyon műfajfüggő. A krimik vagy a romantikus nyári regények abba a kategóriába tartoznak, amelyek esetében fontos, hogy az olvasó azonnal felismerje, miről van szó. Az ilyeneknél a grafikusnak ugyanaz a feladata, mint más csomagolás tervezésekor: meg kell mutatnia a potenciális vásárlónak, hogy mire számíthat. Szépirodalmi műfajnál viszont már nagyobb tér juthat az egyéni értelmezéseknek. Az első könyvborítóim elkészítésére a Libri kiadói csoport adott lehetőséget, ahol az Octogon magazin után elhelyezkedtem. Kiadványtervezőként mindkét kiadó munkájában hatalmas élmény volt naponta részt venni.
Írt is illusztrátorok munkájáról, ahogy építészetről is.
Akkor még nagyon fiatal voltam, és a kezdők szigorú, kritikus szemléletével írtam. Ma már máshogy látom a dolgokat, de nagyon jó tapasztalat volt, sokat tanultam belőle, mert ha az ember képeket elemez, később a saját képalkotói gyakorlatába is be tudja építeni, amire rájött.
Alkotói
tevékenységének jelentős állomása lett a Kamara tapétacsalád létrehozása, ami
egyébként a két Moholy-Nagy László formatervezési ösztöndíjhoz kapcsolódik.
Egyfajta váltás történt?
Ez is egy út volt, hiszen először tipográfiával
foglalkoztam, a szövegtől a tipográfián keresztül jutottam el a képekhez. A
könyvek, kiadványok, magazinok után a borítótervezés már sokkal expresszívebb
grafika volt, amelynek létrehozása során ki akartam próbálni az érzelmesebb
alkotást. Utána viszont elkezdett hiányozni az építészet, de a kimozdulás
iránti vágy is megérett bennem.
Amikor az ösztöndíjról hallottam, elkezdett foglalkoztatni, hogy a különböző oldalaimat, tapasztalataimat hogyan tudnám integrálni. Az utolsó lökést az Oscar-díjas, Élősködők című film adta: akkor nagyon felerősödött bennem a ház témája. A ház nagyon gazdag szimbólum önmagában is, mindenkinek sokat jelent. Azt kerestem, hogy milyen jelentések kapcsolódnak hozzá: a házhoz mint otthonhoz, ami nemcsak bezár, de véd is, tehát egyszerre a kint és a bent. Azt a kérdést tettem föl magamnak, hogy az én grafikusi eszközeimmel hogyan tudok ehhez a hagyományosan építészeti témához hozzátenni. Ehhez hozzájárult, hogy a dolog nagyrészt egybeesett a Covid-lezárásokkal, és a bezártságélményem, a személyes tapasztalatom még inkább a ház témája felé fordított.
A különleges
tapéták megalkotását kutatások előzték meg.
Először az intuitív tapasztalat volt meg, utána viszont
különböző irányokból közelítettem meg a témát: például irodalmi,
kultúrtörténeti, pszichológiai, építészeti oldalról. Megnéztem, hogy mások mit
tettek hozzá. Ez a kutatás egyébként folyamatos, most is zajlik.
Az első ösztöndíj nyomán született meg a Belső tér és a Képzelt város tapéta. Kiket szólíthatnak meg, hova képzelhetjük el őket?
Úgy gondolom, mindenkit, aki nyitott arra, hogy falak közé zárva is élmény érje. Nem szeretem ezt leegyszerűsíteni olyan fizikai attribútumokra, hogy kis lakásba vagy éppen nagyobba, hotelbe vagy étterembe. Szerintem az élmény a kulcsszó. Ezek a tapéták segíthetik mondjuk az otthonnal való kapcsolatot, a kötődést, hiszen itt a személyességről is szó van.
Mindannyian törekszünk arra, hogy a saját ízlésünkhöz alakítsuk azt a teret, ahol élünk. Elkezdődhet egy „párbeszéd” ezekkel a motívumokkal, mert ha például valaki egy kaput néz, lehet, hogy nincs tisztában vele, de érzések születnek benne, keletkezik valami a tudat alatt. A kapu mindenki számára képvisel valamilyen jelentést: átlépés valahova, valaminek a kapujában állni. Mi van a kapu mögött, hova fogok megérkezni? – kérdezheti. És mindenki egyénileg dönt, hogy beengedi-e ezeket a kérdéseket a terébe, közben pedig egyfajta tükröt kap magáról.
A második
ösztöndíj idején a kert témáját járta körül. Ez a továbblépés
logikusan következett?
A három téma – a belső tér, a város és a kert – számomra
valamiért fontos volt, egységet alkotott bennem. És természetes módon vetődött
fel a kérdés, hogy miképp tágítható, nyújtható, feszíthető tovább, akár úgy,
hogy organikusabb formákat is be tudjon fogadni. Ez már technikai kérdés,
amelynek az ügyében még most is megoldás közben vagyok. Nincs még végleges
válasz, mert grafikailag sokkal több kérdés és bonyolultabb helyzet adódott,
mint gondoltam. A kert olyan szimbólum, ami mindenki számára jelent valamit, és
feltehetjük a kérdést, hogy kinek mi van a titkos kertjében. Ezáltal pedig
megint egyfajta önreflexió indul el.
A Belső tér
kapumotívuma installáció formájában is megjelent: Invisible Cities című
munkája 2021-ben elnyerte a Kolorádó fesztivál művészeti pályázatának fődíját.
Ez egyfajta „kirándulás” volt?
Szeretem magamat folyamatosan feladatok, kihívások elé
állítani, kilépni a komfortzónámból. Ez is kilépés volt a megszokott
kétdimenziós vizuális közegből, és nagyon érdekesnek tartottam, hogy mi
történik akkor, ha ez most nem papíron jelenik meg. Nem a kertet akartam bevinni
a falak közé, hanem a motívumot kivinni a természetbe, mert meg akartam
tapasztalni, hogy mi történik ezzel a szimbólummal az erdőben.
Mit látunk az
erdőben?
Ezek voltaképpen kétdimenziós fényrajzok, ledcsíkokkal egy plasztiklapon. Két vékonyabb kapu volt elhelyezve, és az egyik alatt át lehetett menni, de a terveim között szerepel úgy továbbfejleszteni az installációt, hogy ezek a lapok részletesebb térélményt adva kapcsolódjanak egymáshoz.
A két tapétarendszer alapján jött létre saját márkája, a Kamara. Ilyenkor meg szoktak érkezni a gyártás gyakorlati kérdései, a megvalósítás nehézségei.
A márka abban az értelemben szinte ezekben a pillanatokban születik meg, hogy a bemutatkozó kiállítás a Budapest Design Weeken lesz. Az érzékelés kapui megnyitóját október 8-án rendezzük a Lumen kávézóban, ahol pop-up események is kapcsolódnak a kiállításhoz.
Nagyon érdekes, ami a gyakorlati megvalósítással elkezdődik. Az eddigi tapasztalataimhoz képest ez másfajta kihívás, és ezer szempont befolyásolja. Még anyagában is más, ami most a közönség elé kerül, mert ezek nem teljesen és nem feltétlenül papírok. Pillanatnyilag egyetlen anyaggal folyik a gyártás, mert csak egyet tudtunk tesztelni, de hamarosan bővülni fog. A jelenlegi újrahasznosított gyapjúrostokból készült természetes anyag, és az elejétől fontos szempont volt a minősége.
Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László Gábor
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
