Hogy jött össze az együttműködés a Játékszínnel?
Véletlenszerűen, de mégis sorsszerűen. Akkor fogtuk szorosabbra az ismeretségünket Németh Kristóffal, amikor a POSzT-on a Bányavakságot játszottuk. Megszólított, és azt mondta, hogy szívesen látná az előadást a Játékszínben. Ugyanabban az évben rendeztem a Nemzetiben a Bányavirágot, majd szó szót követett, és Kristóffal arra jutottunk, átvinnénk a Bányavirágot hozzájuk. Miután ez megtörtént, elhatároztuk, hogy ebből egy hosszú távú kapcsolatot szeretnénk kialakítani. Beszéltem a terveimről, és amikor a Szeretik a banánt, elvtársak?-kal vendégszerepeltem a Tháliában, Kristóf azt mondta, szívesen műsorra tűzné. Arról is beszéltünk, hogy nem csak a Yorick Stúdió és a Játékszín között lenne együttműködés, hanem az én személyemmel is, úgyhogy jövőre minden bizonnyal rendezni is fogok.
A Szeretik a banánt, elvtársak? eredetileg egy rádiójáték volt, amiből Székely Csaba a te kérésedre írt színdarabot. Miből gondoltad, hogy jó monodráma lesz belőle?
Bíztam benne, hogy az lesz. Egy értelmi sérült, autista fiú szemüvegén látjuk ezt a világot: az elmúlt rendszert és az abból következő változásokat, ezt a nagyon sajátos balkáni kapitalizmust. Számomra az volt izgalmas, hogy miközben ez a gyerek egy londoni szanatóriumban mesél a szüleiről, szerelméről, a besúgó vízzszerelőről, a tanárairól, az osztálytársairól és az egész korról, ő jelenítsen meg minden karaktert. A rádiójátékban az egyes szereplők meg is szólaltak, a színdarabban viszont ezt a szanatóriumi környezetet úgy jelenítjük meg, hogy egyedül ő mesél. Különleges feladat egyszerre több karaktert úgy megszólaltatni, hogy minél kevésbé lehessen tetten érni a színészt, úgy mászni bele a bőrükbe, hogy éppen csak sejtetjük a jellemüket, hangjukat, milyenségüket, de közben a helyzet mégis erős legyen.
Egy monodráma gondolom nehezebb színészi feladat, mint egy sokszereplős előadás?
Megvallom nehezebb, hiszen máskor ott a partner, akibe bele lehet kapaszkodni, ha bármi gond van. Egyedül sokkal nagyobb felelősség kiállni egy történettel, hiszen egyedül kell fenntartani a figyelmet és feszültséget a nézőben, hogy az első tizenöt perc után ne nézze az óráját. Óriási kihívás, de én nagyon szeretem ezt a műfajt, mert minden előadásból, és abból, amit ott produkálni kell, sokat tanulok. Partnerként pedig ott van a néző. Fantasztikus érezni, ahogy az energiahullámok működnek a színész és a nézőtér között.
Ha jól tudom, nem ez az első monodráma, amin dolgozol.
Valóban nem. A Yorick Stúdióval meghirdettem egy programot, ?Történelmi személyiségek a Yorick színpadán? címmel. Egyrészt pedagógiai célzattal kezdtem el, szerettem volna a fiatalabb közönséget megcélozni a műsorral. Először Kocsis István A Tér című szövegét vettük alapul: Bolyai Jánosról szól, akiről nagyon keveset tudnak az emberek. Ezt dolgoztuk át és vittem színpadra négy évvel ezelőtt, azóta pedig már sok helyen játszottam, Amerikában, Brüsszelben, Magyarországon, és Erdélyben meg Marosvásárhelyen is több különböző helyszínen. Ugyanezen a projekten belül került műsorra Székely János Dózsa Györgyről szóló szövege, amit május végén mutattunk be, és folyamatosan műsoron van. Ha úgy vesszük, a Szeretik a banánt, elvtársak? is beilleszkedik ebbe a sorozatba, hiszen a maga egyszerű sorsával Robert is a történelem megélője és elszenvedője. További terveim is vannak ezzel kapcsolatban, néhány éven belül szeretnék egy újabb nagy történelmi személyiséget is fölvenni a listára.
Kit?
Egyelőre még nem tudom. Nagyon érdekel Széchenyi és Bethlen Gábor személyisége is. Még keresgélek, de izgat ez a műfaj, ez a fajta különleges jelenlét a színpadon.
A Szeretik a banánt, elvtársak?-at meddig láthatja majd a közönség?
Egész évados sorozat lesz. November 23-án tartjuk a bemutatót a Játékszínben, és havonta 2-3 előadást tervezünk. Bízom benne, hogy nagy lesz az érdeklődés iránta.
