Marie-Henri Beyle néven született 1783-ban a Stendhal néven ismertté vált francia író. Gyermekként jómódú, királyhű, vallásos polgárcsaládban nevelkedett, de lázadó szelleme hamar szembefordította őt szülei konzervatív nézeteivel, és inkább a jakobinusokhoz vonzódott. Neveltetését egy francia nevelőre bízták, majd 16 évesen Párizsba költözött. Legközelebbi bizalmasa a húga, Pauline volt, akivel folyamatosan levelezett.
Munkát rokonai segítségével kapott, először Napóleon hivatalnoka, később katonája lett. A sereg részeként megélte az olaszországi győztes hadjáratot, és a milánói bevonulás élete egyik meghatározó emléke maradt. Az amiens-i békekötés után kilépett a hadseregből, ám 1812-ben megint elkísérte a vezérkart Oroszországba. A forradalom eszméit hirdette, Bonapartista volt, de nem bocsátotta meg Napóleonnak, hogy megkoronáztatta magát, csúfot űzve a szabadság eszményéből.
A meg nem értett nőcsábász
Irodalmi alkotásait részben Napóleon bukásának köszönhetik az olvasók, hiszen ezután kezdett komolyan írással foglalkozni. Eleinte fordításokat, átdolgozásokat, útirajzokat készített, majd regényeket is, melyek közül a Vörös és fekete és A pármai kolostor a legismertebbek. Alkotásaiban a romantika és realizmus kettőssége jelenik meg. Sohasem választotta el a művészetet az élettől, szerelmei és az imádott asszonyok szinte minden művében megjelennek. Nagy nőcsábász volt, megszállottja a szexuális hódításainak. Könyveiről úgy gondolta, azokat a kortárs közönség nem érti, majd csak ötven-száz évvel később jutnak el odáig, hogy ne csak olvassák, hanem meg is értsék alkotásainak üzenetét.
A művésznek sok különcsége volt, köztük az Itália-imádata és a zene iránti rajongása. Lelkesedett Cimarosa, Mozart és Rossini műveiért, utóbbiról életrajzot is írt. A korabeli francia társadalomról rossz véleménye volt. Utálta a kicsinyességet, pénzsóvárságot, sznobizmust, és úgy látta, nem lehet tartalmas életet élni, a tehetségek elsikkadnak, a különleges egyéniségek elszürkülnek.
?Éltem, írtam, szerettem?
Kedvenc városában, Milánóban élt egészen 1821-ig, amikor az osztrákok kiutasították. Apja halálakor visszatért Párizsba örökségéért, majd a Bourbonok bukása után diplomáciai szolgálatba állt. A júliusi forradalom után francia főkonzulként Lajos Fülöp Franciaországát képviselte volna Triesztben, ám az osztrák kormány megtagadta tőle megbízólevele elfogadását, így a Pápai államba, Civitavecchiába ment hasonló feladattal. Párizsban halt meg 1842. március 22-én. Sírjára kívánsága szerint olaszul vésték rá a nevét, s utána a maga fogalmazta sírfeliratot: ?Visse, scrisse, amó: éltem, írtam, szerettem?.
Forrás: Wikipédia, Sulinet, enciklopedia.fazekas.hu, antikvarium-konyv.com
