Családjában hagyomány volt a bognár, kerékgyártó mesterség, ő maga is egy ideig ezzel kereste kenyerét. Megismerte a fa természetét, sokféle lehetőségét, és 1924-ben kifaragta első, Juditot és Holoferneszt ábrázoló szobrát. Jutalma ösztöndíj lett, 1925-ben Vágó Gábor helyi szobrász műtermében dolgozott, aztán kijutott a párizsi École Libre esti tanfolyamára. „Én azt sem tudom, hogy is indultam el. Munkás voltam, és egyszer csak azt éreztem, hogy valami másra vagyok hivatva, és akkor elmentem Párizsba” – emlékezett később a művész.
A húszas évek Párizsában sokféle hatás érte: az asszír, a sumer, az egyiptomi, a görög művészet mellett a modern művészetek legújabb izmusaira – futurizmus, kubizmus, expresszionizmus, szürrealizmus – és olyan alkotók, mint Modigliani, Picasso, Brancusi, Kandinszkij, Archipenko, Barlach és mások alkotásaira csodálkozhatott rá. Az ösztönös műveltségű, népies indítékú fafaragóművész leleménye, találékonysága tudatos elemekkel társult, egyre határozottabb irányba bontakozott ki tehetsége.
1927-ben édesanyja betegsége miatt hazatért Szamos-parti szülővárosába, ahol két évig a Belle Arte Művészeti Iskolában folytatta tanulmányait. 1929-ben jelent meg először kiállításon: Bukarestben, a Hivatalos Szalon tavaszi tárlatán Tasso Marchini festőművészről faragott, Barátom című szobrát Simu-díjjal tüntették ki. Négy évvel később szabadiskolát nyitott Kolozsvárott Szolnay Sándorral közösen, első önálló tárlatát 1933-ban rendezte meg szülővárosában, Budapesten négy évre rá a Tamás Galériában mutatkozott be.
Az 1930-as évek vége felé érdeklődése a népi témák, az erdélyi parasztfolklór, a falvak világa felé fordult, úgy járta Erdélyt, ahogy egykor Petőfi az országot.
Élt és dolgozott Nagybányán, Gyergyószentmiklóson, Csíkménaságon és Csíksomlyón. Minden szobra mögött éppúgy történetekkel hitelesíthető élmények izzanak, mint Petőfi versei mögött. 1941 és 1943 között a csíksomlyói Kalot népfőiskola szobrászati tanfolyamát vezette, majd brit hadifogságból hazatérve, 1949-től 1965-ös nyugdíjazásáig a kolozsvári képzőművészeti főiskola tanára volt.
Pályafutása az 1940-es, ’50-es évek fordulóján éppúgy megbicsaklott, mint oly sok más művészé, rövid időre még kedvenc anyagától, a fától is eltávolodott, de hamarosan ráébredt, hogy nem térhet el az egyszer már megtalált plasztikai nyelvezetétől.
Műveinek száma ezernél többre tehető, szobrai mindenkihez szólnak: a városi értelmiség és a székely parasztember egyaránt megérti mondanivalójukat. Monumentális kőszobrai közül kiemelkedik a fiával együtt faragott, Farkaslakán látható Tamási Áron-síremlék (1971), a Pápán felállított Jókai-emlékmű (1977), valamint a Bartók-zenemű ihletésére született Cantata Profana (1980), amely Sopronban, az erdészeti egyetemen áll.
Az emberi alakokról mintázott szobrok mindegyike a mély fájdalom kifejezőjévé vált, s egyben üzenetté is az erdélyi magyarok szenvedéseiről.
Szervátiusz Jenő maga így vallott erről: „Végig kellene böngészni szobraimat, s az elsőtől az utolsóig sok szenvedést lehet találni bennük. Az mentette át életemet a sok szenvedésen, hogy dolgoztam és dolgoztam (...) – mentül jobban rúgtak, annál többet dolgoztam.”
A kisebbségi létben élő és dolgozó művészt különösen sújtó időszak, az ötvenes évek után Romániában is elismerték munkásságát: 1964-ben Bukarestben gyűjteményes kiállítása volt, és ugyanebben az évben érdemes művész címet és Állami Díjat kapott. Utolsó éveit Magyarországon töltötte, utolsó kiállítását 1983 februárjában rendezte a Vigadó Galériában.
Hosszú szenvedés után, 1983. szeptember 15-én, életének 81. évében hunyt el Budapesten, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. 2003-ban posztumusz Magyar Örökség díjjal ismerték el korszerűséget és hagyományokat egyesítő szobrászművészetét. A kolozsvári Szent Mihály plébánia udvarán 1996 júniusában avatták fel a Szervátiusz Múzeumot, amelyben Szervátiusz Jenő hagyatéka mellett fia, a Kossuth-díjas szobrász, Szervátiusz Tibor művei is láthatóak. Szervátiusz Tibor édesapja születésének 100. évfordulóján hozta létre a Szervátiusz Alapítványt és a Szervátiusz Jenő-díjat, utóbbit minden évben egy, a nemzeti kultúráért elkötelezett képzőművésznek ítélnek oda. A centenárium alkalmából Budapesten, a Vármegye Galériában Szervátiusz Jenő-emlékkiállítást rendeztek.
A nyitóképen Szervátiusz Jenő szobrászművész kolozsvári műtermében, a Menasági ballada című juharfaragása mellett 1969-ben. Fotó: Friedmann Endre / MTI
