- Hát ezek meg kik?
- Ezek lehetnek a magyarok.
Ezt a párbeszéd részletet egy másik nyelven hallottuk, a színházi sátor előtt, ahol naponta kétszer legalább leégetik a magyar előadóművészetet (a performansz-műfajt csak azért nem, mert nekünk olyanunk nincs, ha így haladunk, nem is lesz soha). Embertelen tömeg, az olasz átöltözőművész félórás csúszással kezdődő show-jára éppen nyolcszor annyi érdeklődő érkezik, mint amennyi befér a sátorba. Keménymagként a helyszín törzsvendégei, akik csak egy perc toitoiozást engednek meg maguknak két előadás között, körülöttük a meleg helyszín vendégei, akik már előző este láthatták, hogy mit tud Ennio, valamint a közlekedési dugóhoz ragadt, vagy abba szorult egyéb nézők, akik a várakozók miatt képtelenek tovább haladni. A szervezők feltételezhetően mindenre felkészültek, a bebocsátást követelő, a késést 15 perc után pedig abszolút visszautasító spontán tapsviharra, az állandó füttyögésre, a performálók (valójában maximum perforálók) által kiváltott düh legkülönfélébb megnyilvánulásaira, csak arra nem, amikor a tömeg úgy dönt, elindul. Dontgóindötent, víhevrúlsz, okéj? Ez is egy mondat, mégpedig olyan, ami képes többszáz emberből egyidejű szánakozást kiváltani.
Ennio Marchetto helyett kell tehát más programot választani, át a dombon a hátsó főút felé, elzöldült fejjel rohan ki egy srác a színidomb mögötti nagy fehér sátorból, kész csoda, hogy kiér, amit ő maga iszonyatos hányással ünnepel. Nézem a táblát, mi lehet odabent, aszongyahogy: Logikai játékok sátra. Döbbenet, elsietés. A vega-fronton speckó meggyespite valami aszalt-gyalult miacsoda őrleményből félezerért, hoppácska. Ájult figura hever a földön az éjszakai sötétben, három német vendég próbálja élesztgetni, végül egyszerűen vállára emeli a legnagyobb, irány a mentős backstage: "csak barátok közt légy..."
Jobban tetszenek a prompt, improvizatív megnyilvánulások a Szigeten, amikor valaki befékez egy sarkon, s azt gondolja, előad valamit. Minden nap fellép valahol a konténerszétütő zajbrigád, újabb és újabb sztárvendégekkel, de tegnap éjjel valóban óriási sikere volt egy olasz srácnak, aki a Singing in the rain-t veronai tájszólásban üvöltötte, miközben a környék legnagyobb pocsolyájában szteppelt. Róla nincs képünk, de egyéb sárkirályokról bármikor, most például ezt tesszük közzé, ha finoman jobbra tekintenek--->>>
Leírhatatlan buli van tibiéknél kis tével, írja a jóbarát sms-ben, s rohanok a táncdalfesztivál sátorhoz, ott mindig van egyfajta, de nagy hangulat. Korda Gyuri bácsira pogóznak tinédzserek és negyvenesek, de kőkeményen csápol mindenki, és olyan boldogság árad az emberekről kifelé menet, mint akiknek egyszerre volt katarzisuk, látomásuk, megvilágosodásuk és ejakulációjuk. Kor nem számít. Döbbenet. DJ Paplan erősít, izzítja a YMCA-t, s az ember azon kapja magát, hogy az úgynevezett különleges tejcsokoládé sátrában ragad.
