Mégpedig az a 45 évesnek látszó 25 éves hölgy (???), aki a Sziget bejáratánál az alábbi táblát támasztotta: Alkesz vagyok, borra gyűjtök. Társai hívták Bejának, kommunikációra képes és képtelen társai egyaránt, akik libasorban dűlöngéltek, jelenlétükkel tiltakozva Gerendai Károly mekkora-országimázst-csinálunk-nektek című versének minden sora ellen. Beja volt a legnagyobb arc, mert nem csak iszonyú püffedt volt a feje a mérhetetlen mennyiségű tablettás bortól, de igyekezett mégis úgy grimaszolni, hogy mosolynak tessék mindez. Így viszont kiderült: valójában nem is borra, hanem fogpótlásra gyűjt.
Maradt egy napijegyünk, gondoltam, neki adom, ha már minden nap röhögve mentem be a K-hídon neki és látványának köszönhetően, de gondoltam, jelzem a tisztesség kedvéért ezt a sajtóirodán, ahol adták a jegyet. Ott az ügyintéző kilátásba helyezte, hogy bármi illegálisat teszek a karszalaggal, azonnal lecsapják a fejemet a civil ruhás rendőrök, akik a jegyüzérekre vannak kiképezve. Nyilván ezért álcázzák éppen jegyüzérnek magukat, egyet felejtettek el a nagyon okos yardok, hogy feltűnő, ha egy drogprevenciós kiadványt osztogató nő az egyenruhás rendőröktől másfél méterre üvölti, hogy jegyet veszek. Bejának nem a kereskedelmi forgalomba helyezve kínáltam a jegyet, ám ingyen sem kellett neki: vagy mindenkit beviszek a csapatából, vagy marad ő is az igazi buliban a betonon, bakancsok alatt. Sőt, szigorúan tartotta magát táblájához, magyarul én fizettem neki azért, hogy ne jöjjön be. Ő hálás és talán ti is azok lehettek.
Az utolsó éjszaka vége minden zivatarnál, berúgásnál vagy fejrúgásnál szarabb a Szigeten, s minden bizonnyal ez mindig így volt és lesz. Éppen csak pirkadt, mikor szinte egyszerre állt le a zene a PartyArénában, a Medúzában és a Magic Mirrorban. A sátrak felől megindultak a hátizsákos fiatalok az első repülőkhöz, kintről megérkeztek az első kamionok. A nagyszínpadokon a technikát az éjszaka folyamán lebontották, a Dalmátnál volt már csak valódi élet: asztalokra állva énekeltek vicces kórusokat egymással feleselve félrészeg franciák, bár feltűnést leginkább az a német srác keltett, akinek szinte az egész testét betekerték szigetelő szalaggal. Vetkőzött, kvázi.
Kifelé menet mindent meg kell érinteni még egyszer, mélyet lélegezni egy toitoiban mondjuk, aminek éppen tépik le a matricáját. Emlékbe viszi egy lány Dublinba. Még egy élőkép: a világrekorder színpadra a búcsú hajnalán már az fut fel énekelni, aki csak akar, húszfős népünnepély, és sört is kapni még. Támolygás van, kezdődik a másnap és még egy utolsó, gyötrelmes út hazáig. A Moszkvára menni persze nem olyan felemelő, mint Berlinbe, Londonba, Párizsba, de valahogy képtelen lennék többre és ez így jó. Magyar szót már csak pultban hallani, nem mi siratjuk szerdán hétkor a Szigetet, hanem azok, akik kevernek valami furcsa mondatot, és multikulti a fájdalom is a hangjukban, amikor azt nyöszörgik a kijáratnál: Don't finish the Sziget!
Éppen olyan szép, mint amilyen szomorú, hogy a Sziget kinőtt minket, mielőtt mi magunk kinőhettük volna.
