A délszláv háború közepén, a csillagos égboltot bámulva találkoztam először a Szigettel

1993 augusztusában egy horvát szigeten, a délszláv háború kellős közepén, éjszaka, a csillagos égboltot bámulva találkoztam először a Szigettel. A hozzá vezető médium: egy egyszerű drót, műanyagba burkolt rézhuzal, többé-kevésbé karikába hajtva. A szakadt Ladán ezt csúfoltuk világvevő antennának.

Az istennek sem akart beállni, folyton félrecsúszott, aztán úgy este tíz körül beindult a mozgás, a surrogás, érkeztek az első hangfoszlányok, majd váratlanul Sziámi szólalt meg az éjben. És miközben a háború miatt totál kihalt Cres szigetén a feleségemmel a Tejút általunk korábban sosem látott teljességében gyönyörködtünk, egy nagydarab szőke hang, abban a rozzant, sistergő rádióban nagy álmokról, gigantikus házibuliról meg a csillagokról mesélt.

Delejező vízió, szimpatikus elszántság, merész ötlet. Akkor, 1993-ban még persze nem tudtam, hogy a Sziget az ezredfordulóra olyan lesz, amilyen; hogy e baráti alapú kivonulás professzionális programgyárrá, e civil kezdeményezés nemzeti intézménnyé válik. Persze nem feltétlenül tudatosan történt ez így, inkább az emberi, a társadalmi, a politikai környezet, illetve ezek nagymértékű hullámzása és átalakulása formálta ilyenné. És avatta mindenekelőtt az egész térség legjelentősebb, legsokszínűbb kulturális eseményévé. Ahol tényleg mindenki megtalálja azt, amire vágyott, legyen szó szakadt punkról, köldöknéző bölcsészről vagy szórakozni vágyó bankvezérről.

Sziget fesztivál 1996

Az első fesztiválról tehát lemaradtam, de attól kezdve minden nyáron magam is kiporoszkáltam a Hajógyári-szigetre, hogy átéljem azt, amiről az akkori média eléggé negatív szellemben tudósított. Ha egyáltalán tudósított. A Szigeten mindenesetre 1996-ban vette kezdetét az eredeti sztárfelhalmozódás, ez volt az az év, amikor a nagyszínpadon több napra több külföldi név is jutott. Ekkor láthattuk-hallhattuk többek között a Guns N' Roses-gitáros Slasht, a végletekig bebogyózott Iggy Popot, a fesztivál első 55 ezres buliját hozó techno-punk Prodigyt (ijesztő volt a tömeg), a durva hardcore-ban hasító Therapy?-t, a folkpunkos, igazi koncertzenekar Levellerst vagy az egykor a brit pop egyik előképének számító, ekkor önmaga árnyékát nyújtó Stone Rosest.

És hát ekkor tette nálunk tiszteletét a nyolcvanas évek egyik legjobb amerikai alterock csapata, a Sonic Youth, amely a Recorder blog szerint „a korai Sziget történetének vitán felül legjobb koncertjét adta. Bár van, aki szerint nem így van, a negyedóráig fortyogó The Diamond Sea bizony legendás estét eredményezett.”

Egy, a szigeteshez hasonló fellépés: Sonic Youth – The Diamond Sea (Live, 1996)

Nekem ennél azonban nagyságrendekkel fontosabb, hogy ebben az évben érkezett hozzánk az egyik személyes kedvencem, az egykor a Van der Graaf Generatort vezető, ekkor már tizennyolc éve szólópályára lépett Peter Hammill, az a rocktörténeti figura, akinek zenéje túl intim és individualista ahhoz, hogy igazi sztár lehessen, de elég erős és karakteres ahhoz, hogy zenészek generációira hasson termékenyítően. Most is a roppant impulzív folk-rocker Barbaro után és a féktelen body actiont bemutató Iggy Pop előtt kellett a (nagy)színpadra lépnie, nem mondhatni, hogy kedvezett volna neki a tömény energiára vágyó tömeg jelenléte, de vélhetően nem csak nekem okozott felejthetetlen élményt. (Aktuális munkája, a X My Heart az év márciusában jelent meg.)

Az 1996-os sztárfelhalmozásnak persze ára is lett: ekkor vette meg a Pepsi háromszázezer dollárért a nevet, nem kis megrökönyödést keltve a szigetelők jelentős részében. Kellett is magyarázkodni rendesen. A magyar társadalom és az azt leképező magyar szigetlakó a marketinghez még csak módjával volt hozzászokva. Még ha a kilencvenes évek elején a fogyasztási szemlélettel szembeni ellenállás az átlag magyarban lényegesen csökkent is.

Hammill ezt a dalt is játszotta a Szigeten, itt öt évvel később látható Nürnbergben.
Peter Hammill: Amnesiac (Live, 2001)

De mivel a szervezőké volt a döntés, övék volt a felelősség is. Miközben végső soron nemcsak nekik, nemcsak a szponzoroknak, de hat éven át több százezer embernek bejött ez a váltás, beleértve a köpködőket, a kétkedőket, az értetlenkedőket. 1996-ban ráadásul már háromszáz program közül válogathattunk, húsz helyszín között bolyonghattunk, fogyaszthattunk vagy lötyöghettünk intellektuálisan. És a kétszázötven koncert mellett változatlanul voltak színházi és bábszínházi előadások, performanszok, szabadiskola, táncsátor, videósátor, szabadtéri filmvetítés, gyerek- és sportprogramok, képzőművész-találkozó, Afrika-fesztivál, házasságkötő és válósátor. 

Szigetfilm '96 (teljes film)

Szintén 1996 hozadéka, hogy első alkalommal tette be a lábát a Szigetre a techno. „Hülyeség ellenállni, ha ekkora közönsége van, és vannak benne jó dolgok”, miként annak idején Sziámi nyilatkozta.

Pedig a partikultúra a korai Szigeten teljességgel testidegennek számított. A fősodort akkoriban a kemény rock, a bluesrock és a Bahia kiadó által fémjelzett underground/alternatív szcéna jelentette. Aztán jött a magyar képzőművészeti és zenei élet meghatározó alakja, Bernáth/y Sándor, aki addig-addig járt a szervezők nyakára, mígnem kitaposta, hogy legyen a Szigeten elektronikus zenei programhelyszín. Így született meg a LoveBarikád sátor, melyen éjszakánként olyan DJ-k pörgették a lemezeket, mint Palotai, Budai, Naga, Titusz vagy Tommyboy.

A néhai Bizottság együttes tagjaként feltűnt, a nyolcvanas években különféle avantgárd zenei csapatokban megfordult Bernáth/y-t amúgy a hazai elektronikus zenei élet, a magyar techno egyik ősatyjaként szokás számon tartani. Fiával, Bernáthy Zsigával közös Bernáthy & Son nevű formációját pedig az egyik első hazai elektronikus live actként. Szintén a fiával közösen készítette a Gépszava című, elsősorban a technokultúrára fókuszáló művészeti magazint. Bernáth/y nevéhez köthető több meghatározó budapesti szórakozóhely, így az óbudai Supersonic Technikum, majd 2004-ben a Vörös Yuk és Kék Yuk klub megalapítása is.

Meg hát, ugye, a Szigeten az első technosátor. Amelynek programját Bernáth/y azzal a Németországban élő Széll Lászlóval közösen szervezte, aki egykor őt is „megtérítette”, és akinek majd az ezredfordulón – az Ugar Records vezetőjeként – a hazai elektronikus színtér talán a legjobb produkcióit köszönhette (többek között Yonderboit).
A főszervező Gerendai Károly amúgy nagyjából ekkorra, 1996-ra ismerte fel, hogy nem magának csinálja a fesztivált. Nem az az érdekes, hogy ő mit szeret, hanem az, amire az emberek vágynak. Így engedte be előbb az előremutató LoveBarikádot, majd annak nyomán később az elektronikus zene kommerszebb változatait. Mellette pedig Cinetripként, majd Medúzaként annak progresszívabb vonulatait. Miközben magánemberként a mai napig nehezen viseli ezt a műfajt.

Faith No More-koncert (teljes, Sziget, 1997)

A Sziget 1993 és 1999 közötti fokozatos és nagyfokú átalakulásáról, egyre nagyobb mértékű középosztályosodásáról tavaly augusztusban már részletesen írtam. 1997-ben mindenesetre a programbőségre és a külföldi sztárlista –  Motörhead, David Bowie, Rollins Band, Faith No More, Chumbawamba, Foo Fighters, New Model Army, Cardigans, dEUS – nem lehetett panasz. 1998-ban megvolt az első szigeti duplázó, a brit anarchopoppunk Chumbawamba, az igazi merész húzás azonban a cikiretro-vonalat beindító Boney M volt. Ennek az akkor már húsz éve letűnt, fénykorában sem zenei szempontok alapján összerakott csapatnak a koncertje olyan tomboló, minden közönségréteget megmozgató sikert aratott, ami vélhetően a legperverzebb fantáziát is felülmúlta. 

Mindez éppen akkor, amikor a nagyszínpad sztárjai között meglepően sok volt a punkvérű előadó, a már említett Chumbawamba mellett mindenekelőtt ott tombolt a punknagyasszony Patti Smith. Ez a törékeny, akkor ötven feletti nő igazán kitett magáért, koncertje nem csak annak meglepő energiája miatt maradt emlékezetes – bár időnként a színfalak mögé futott, hogy leküzdje az időről időre rátörő rosszulléteket –, de a számok közben eleresztett méretes köpetei sem voltak piskóták. A folkpunk Pogues egykori csillaga, az ír Shane MacGowan sem hazudtolta meg önmagát, oly mértékben tocsogott az alkoholban, hogy jószerivel lépni és beszélni sem tudott, nemhogy énekelni. Az amerikai neopunkhullám egyik zászlóscsapata, a Green Day viszont hozta a hozhatót: egység, egyszerűség, egyértelműség.

Sziget 1998 (3. rész) – a Green Day 9:22-től 

1999-ben az Asian Dub Fundation mellett jött a fergeteges Madness-buli, az akkori világzene talán legnagyobb sztárjának számító Baaba Maal, a brit pop vonulat alternatívabb ágát képviselő Suede, a metáltól a legutóbbi lemezén kissé elforduló Paradise Lost, a New Model Army és a Metallica-dalokat előadó finn vonósnégyes, az Apocaliptica, a Faithless, Jovanotti és a Kool and the Gang. Az akkor egyetlen nagylemezt jegyző német Guano Apes egyben megdöntötte a Prodigy korábbi rekordját: ezen a napon majd hatvanezren szorongtak a Szigeten. És akkor nem beszéltünk a magyar élvonalról, illetve a kevésbé ismert külföldi együttesekről, köztük két igazi érdekesség: a Boninyem nevű orosz társulat hetvenes évekbeli diszkózenéket nyomatott thrash metálban, a Sziget-stáb másik kedvence, a német Mambo Kurt pedig egy szál szintetizátoron adott elő világslágereket, Elvis Presley-től a Nirvanáig – egészen egyéni feldolgozásban.

(Az 1999 és 2007 közötti időszak legemlékezetesebb Sziget-koncertélményeit lásd a következő cikkben.)