Szabadkéz: kilenc hang, egy történet
A Szabadkéz név nem véletlen: a szabadságot hirdeti. Szabad a meghívás, a kísérletezés. A kéz. A VIII. Szabadkéz Művésztelepen a művészet valóban fluid, képlékeny massza, amely a meghívott művészgárdától függően bármilyen alakot ölthet, hogy reagáljon az életre.
Nyugodt falusi környezetbe érkezem, ahol az egykori magtárépület kortárs galériaként működtetett helyiségében zajlik az alkotás. Kilenc meghívott művész, Gáspár Csongor, Gesztelyi Nagy Zsuzsa, Huszár Imre, Kótai Tamás, Lipkovics Péter, Papp Ildikó, Taskovics Éva, Reining Vivien, Sárréti Gergely alkot egy légtérben. Mindenkinek megvan a dedikált helye, a hangja, mégis: folyamatos a párbeszéd, az egymásra hatás. Mindig jó látni, ahogy művészek egymás mellett dolgoznak, látják egymás kísérleteit, és szinte észrevétlenül épülnek be a közös reflexiók a saját munkájukba. Egy-egy elakadás esetén pedig mindig jön valaki, aki külső szemként segít túljutni egy-egy blokkon. A telep így sokkal több puszta helyszínnél: élő labor, ahol a kísérletezés, a fókuszált jelenlét és a szellemi párbeszéd organikusan váltja egymást.
Változatos az anyaghasználat, a klasszikus olajvászon mellett van itt flitter, beton, de még mezőgazdasági eszközzé alakított bicikli is, ugyanakkor technikailag is széles skálán mozognak az alkotók, hiszen a klasszikus műfajok mellett megjelenik a viaszkaparással létrehozott mű, a csiszolt papírlapra rajzolt grafika, az akriltollal készített kompozíció, de még a varrott kép is. Bár mediálisan és stilárisan széles a sprektum, vannak olyan témák és gondolati mezők, amelyek mentén össze lehet kapcsolni a kilenc eltérő háttérből érkező művészt.
Gesztelyi Nagy Zsuzsa és Reining Vivien például az emlékezet működését vizsgálja személyes élményanyagából kiindulva. Gesztelyi Nagyot régóta foglalkoztatja a balkon motívuma: „Az archetipikus dualitások érdekelnek” – mondja. A balkon ugyanis határhelyzet: egyszerre bent és kint, privát és nyilvános. Az alkotó most készülő művének kiindulópontja gyermekkori emléke, valamint egy pompeji freskótöredék, amelynek fragmentáltságát emeli át a mozaikszerűen rétegzett, flitterből és csillogó cérnával épülő kompozícióra. Műve érzékenyen billeg a konkrét és az álomszerű, a valós és a fiktív dimenziók között, miközben a giccset is „beinjekciózza” a gyermekkort idéző gyöngyfűzés monoton, meditatív gesztusán keresztül.
Reining Vivien viaszréteggel fedett, majd felkarcolt képei a múlt töredékeinek felfejtését idézik. Saját családi archívumából válogatta azokat a fotókat, amelyeken az alakok már nem azonosíthatók be – így képei az emlékek elhalványulására reflektálnak. Az alkotási folyamat során kvázi archeológusként van jelen: a viasz visszakaparásával próbálja feltárni a múlt nyomait. Képei egyszerre melankolikusak és reményteliek: a felejtés, az elmúlás és a gyász feldolgozása mellett ott vibrál bennük a feltárás gesztusa, a megőrzés szándéka.
A poszthumanizmus felől közelíthetők Lipkovics Péter, Taskovics Éva és Kótai Tamás munkái. „Inkább szobrász vagyok” – mondja Lipkovics, amikor most készült rajzairól kérdezem. Improvizatív képépítése hasonló szobrászi gondolkodásához: kijelöl pár pontot, és hagyja, hogy onnantól épüljön a kép, amelynek elemei mindig meg vannak támasztva, így van egyfajta stabilitásuk. Így születnek szürreális, romszerű világai, amelyekben a római maradványok hangulata keveredik az alföldi táj hétköznapiságával. Kompozíciói egyszerre idézik a múltat és a németalföldi tájképfestészet részletgazdagságát, s emellett utópisztikus, szürreális világokat láttatnak, melyek az értékek devalválódására is utalnak.
A fragmentum megjelenik Taskovics Éva munkáiban is: ám míg Lipkovicsnál a rom, addig nála az ember által hátrahagyott technológiai hulladék, az űrszemét a központi téma. Olyan darabokat fest, amelyek nem égtek el az atmoszférában, hanem töredékként hullottak vissza a Földre. A képek alienszerű szerkezetekként lebegnek homogén, neonzöld háttér előtt, ami fenyegetettséget sugall. „Azt hisszük, meghódítjuk az univerzumot, de valójában csak újabb hulladékot termelünk” – mondja. Az űrszemét így az antropocén kritikájává válik: minden emberi alkotás monumentálisnak tűnik, de végül is törékeny, és visszahull ránk.
Gáspár Csongor képein hibrid lények, szürreális tájak elevenednek meg, az egymásba csavarodó formák fenyegetettséget szülnek, ugyanakkor ezek is tekinthetők a bizonytalanná váló világ metaforáinak.
Kótai Tamás jelszerű, egymás mellé sorolt formái mintha logók lennének, futurisztikusak, ismerősek, mégis idegenek. Látszólag önmagukban álló, lezárt formák, együttesen mégis kiadnak egyfajta narratívát. A művész grafikai gondolkodása ölt testet ezeken a kompozíciókon is, amelyeken a csiszolt papír felülete önmagában kiváltja a hozzá kapcsolódó érzetet, a jelszerű rajzok körül futó fraktúrák pedig a sérülékenység fogalmát emelik be: a rajzok magukon viselik a töredékesség és a bizonytalanság nyomait. Kótai munkáiban mindig jelen van a kettősség: a klasszikus grafikai fegyelem és a kísérletezés, a síkszerűség és a térbeliség, a rend és a roncsolás.
Huszár Imre fotói a világban elfoglalt helyünket kutatják. A törékeny növényi forma az egyén szimbólumává válik, aki apróságával elvész a bizonytalan terekben. E filozofikus kompozíciók a valóság és az illúzió átjárhatóságát is keresik. A lepel túloldalára fotózás motívuma például a platóni ideatanhoz kapcsolódik: Mi az, amit valóban látunk, és mi az, amit csak sejtünk? Csakugyan valóság az, ami megjelenik a szemünk előtt? A képek melankóliát hordoznak, és arra ösztönöznek, hogy elgondolkodjunk jelenlétünk valóságosságán.
Az erőszak és a játék dialektikáját összekapcsolva hozta létre Papp Ildikó fametszetekből épülő objektjét, mely az abakusz nevű eszközt idézi meg. A fametszeten védekező- és támadópózok részletei látszanak, s a szerkezetben ezek az elemek a játék és a küzdelem, valamint az erőszak metaforájává válnak. A gyerekkor ismerős tárgyát így új, felnőttperspektíva torzítja el, amelyben a játékos mozdulatok mögött mindig ott lappang a konfliktus lehetősége. A munka egyszerre nosztalgikus és nyugtalanító: a játékosság mögött felvillan a harc, az erőszak mögött pedig a gyermeki ártatlanság emléke.
Sárréti Gergely helyspecifikusan talált, hétköznapi, mégis abszurd tárgyakból építi munkáit. Az egyszerű használati eszközök, mezőgazdasági tárgyak foszforeszkáló festékkel bevonva éjszakai csillagképekké válnak. A vidéki tájban e világító tárgyak egyszerre idézik a falusi mindennapokat és a kozmikus távlatokat. „Földhözragadt csillagképek”: kontextusukból kiragadott tárgyak emelkednek át a transzcendencia világába, összekötve az eget és a földet.
Az emlékezés és a felejtés, a töredékek és az egész keresése, a romokból való újrakezdés és a jövő bizonytalansága összekapcsolja az itt született műveket. A különböző anyagokkal és stílusokkal dolgozó művészek munkái így végül közös történetté állnak össze: arról, hogyan keressük a helyünket a múlt emlékei, a jelen élményei és a jövő lehetőségei között.
Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu
