Szimler Bálint 2010-ben robbant be az Itt vagyok című rövidfilmmel, amely rögtön a cannes-i filmfesztiválig jutott. Habár a rendező ezután sem tétlenkedett – reklámfilmeket és videóklip-sorozatot forgatott, illetve elkészítette a Balaton Methodot, az első olyan magyar mozgóképet, amely közösségi finanszírozásból valósult meg –, nagyjátékfilmes debütálására 2024-ig kellett várni. Megérte, a Fekete pont ugyanis őszintén és hitelesen beszél fontos társadalmi problémákról, egy iskolafilmbe és két társas magányban tengődő ember történetébe oltva.
Az eddig Berlinben élő Palkó (Paul Mátis) és édesanyja (Marozsán Erika) Magyarországra költözik. Családi helyzetükről, helyváltoztatásuk körülményeiről nem tudunk meg többet. A hangsúly egyértelműen a kisfiú iskolai pályafutásán, a diáktársakkal és tanárokkal kialakuló kapcsolatán van – olyannyira, hogy az első jelenet kivételével a teljes játékidő alatt az iskolában mozgunk, az anyával pedig az évnyitó után nem találkozunk többé.
Az elsődleges fókuszt a kisfiú és az intézménybe friss munkaerőként érkező, pályakezdő Juci néni (Mészöly Anna) között formálódó, hallgatólagos szövetség adja. Egyikük sem találja a helyét az új közegben: Palkó dolgát elsősorban az a kultúrsokk nehezíti, amit a szigorú, sokszor értelmetlen, pusztán hagyományelven alapuló szabályok és korlátozások okoznak, a tanárnő pedig azzal küzd, hogy kollégái nem osztják formabontónak számító pedagógiai elképzeléseit. Törekvései – hogy a tananyag száraz leadása helyett megismerje a gyerekeket, és megszerettesse velük a tanulást – idegennek, sőt veszélyesnek és károsnak hatnak a környezetben, ahol nemcsak a tanárok, de a szülők számára is a röpdolgozat a tudás, a munkafüzetben kitöltött oldalak száma pedig a szorgalom fokmérője.
Fekete pont jár azért, ha nincs az óra elején a padon a felszerelésed, kiküldenek a teremből, ha beszélsz – de akkor is, ha nem –, és pluszköröket kell futnod, ha nem egyenpólóban érkezel a tornaórára. Mintha ebben az iskolában a büntetés lenne az első és legkézenfekvőbb, sőt az egyetlen válasz a nézeteltérésekre. Palkó társainál jobban szenved ettől, hiszen senki nem segít neki az írott és íratlan törvények elsajátításában. Ezt fokozza, hogy apró zsiványságai láthatóan nem rosszindulatból vagy pimaszságból fakadnak, csak magától értetődően a korábban ismert közeg játékszabályai szerint cselekszik.
A felnőttek zöme nem kíváncsi a gyerekek véleményére, mert egyszerűbb, ha nem kell több nézőpontot és az ezekkel érkező összes szubjektív igazságot mérlegelniük. Mindenre csak egy megoldás van, pont úgy, mint az épület kiesett ablakának javítására (a nyílászárócsere bürokráciáról mesélő metatörténete a film egyik legélesebb parabolája). Bosszantó felfedezés, hogy szinte az összes felmerülő problémát megoldaná, ha a szereplők beszélgetnének, hatékonyan kommunikálnának egymással.
Mégsem találunk bűnbakot. Nem hibáztathatjuk a fegyelmi eljárást szorgalmazó, mindig ingerült tornatanárt, az ignoráns igazgatót, de még a tehetetlen és passzív Juci nénit sem, aki bármennyire is igyekszik, nem tud azzá a pedagógussá válni, aki lenni szeretne. A rendszer, az arctalan ellenség a saját fogaskerekei ellen dolgozik. Addig-addig terheli és bántja őket, amíg elfojtja emberségüket, és alapvető viselkedésformájukká válik a sunyi lapítás, a szolidaritás és a segítségnyújtás megtagadása.
Szimlerék nagy kockázatot vállaltak azzal, hogy a szereplők többségét civilek játsszák, végül viszont ebből született a film egyik legnagyobb erőssége. A tanárokat alakító amatőrök úgy vitáznak a szünetekben és a megbeszéléseken, mintha egész életükben arról panaszkodtak volna, hogy énektanárként informatikaórán kell helyettesíteniük. A gyerekek is rutinos színészeket meghazudtoló természetességgel mozognak, rosszalkodnak, játszanak a kamera előtt – és ott van a Soós Imre-díjas Mészöly Anna, akinek profizmusát nemcsak nüansznyi mozzanatokból felépülő, finom játéka mutatja, de az is, ahogy lepkekönnyedséggel irányít egy csapat kisiskolást.
A másik telitalálat a típusokkal való játék. A filmet az első pillanattól az utolsóig fájdalmasan ismerős jelenetek, mondatok és karakterek népesítik be, kezdve a tűző napon tartott évnyitóval Szózatostól-mindenestül, folytatva a természetfilmnézéssel kipipált helyettesítésekkel, a rémálmainkban kísértő menzás ebédekkel és a rettenetes énekgyakorlatokkal. (Mendegél a mandarin, ugye mindenki emlékszik rá?) Nem tudjuk, sírjunk vagy nevessünk ezeken a generációk óta velünk élő mozzanatokon, amelyek olyannyira beleivódtak a húsunkba-vérünkbe, hogy nehéz elhinni: az is értheti őket, aki nem magyar. (Erre rácáfol a Fekete pont locarnói bemutatkozása – a rangos filmfesztiválról három díjjal tért haza a film, ami azt sugallja, valamit külföldön is megértettek belőle.)
Apropó típusok: a hiteles megformálás ellenére felróhatnánk a filmnek, hogy kissé túlrajzolja a tanárokat. Szögletes gondolkodásuk és szállóigeként is helytálló megállapításaik – az órát röpdogával kell kezdeni, a tekintélyt a félelem szüli, és mindig a gyerek a hibás, sosem a tanár – néhol már-már karikatúraként ábrázolják a pedagógusokat. De ha jobban belegondolunk, ezek a tanárfajták léteznek és köztünk járnak; a túlzás érzetét talán az okozza, hogy most egy filmbe zsúfolva, egyszerre találkozunk velük.
Ha a rendszer nem szolgálja a benne élőt, három lehetősége van a szenvedőnek: kilép, behódol, vagy megpróbálja megváltoztatni. Palkó szimbolikusan az első mellett dönt, amikor felmászik az iskolaudvar egyik fájára, és tűzoltóknak kell leszedniük (köztük találjuk Reisz Gábort, Szimler Bálint barátját és egyetemi osztálytársát). Juci néni utóbbit választja, amibe rövid úton bele is bukik, mégis mintha mosolyogna, amikor a tanév végén hazamegy. Igaz, hogy a rendszer kegyetlen, de akadnak páran, akikből nem öli ki teljesen a reményt és a tettvágyat. A néző hasonlóan felemás érzésekkel távozik a moziból. Nemcsak a kudarc tragikumát, de a helyzet komikumát is érzékeli – ebben nagy segítségére van a film egészét átható irónia, amire rásegítenek a frappáns zenei választások.
A Fekete ponttal újabb fontos iskolafilm született Moldovai Katalin Elfogy a levegője után. Szimler Bálint első nagyjátékfilmjének nincs tanulságként felcímkézhető és díszszalaggal átköthető üzenete, de figyelmeztet az egyéni felelősségvállalás és a szolidaritás jelentőségére, illetve arra, mennyire fontos, hogy kíváncsiak legyünk egymásra. Külön szép, hogy ezt nemcsak a történet, hanem a megvalósítási folyamat is igazolja. Az alkotók szerették volna, ha az eredetileg filmnyersanyagra felvett művet 35 milliméteres kópián is vetíthetnék, így gyűjtést szerveztek, melynek köszönhetően egy nap alatt összegyűlt a szükséges összeg. Nekünk szerencsénk volt, és ezt a verziót nézhettük meg: az analóg forma olyan pluszt adott hozzá a Rév Marcell fényképezte, amúgy is különleges, retró látványvilághoz, amit nem lehet leírni. Legfeljebb megnézni.
Fotók: Mozinet
