Nem szokványos az ön életpályája, hiszen bár színészként ismeri a nagyközönség, erdőmérnöknek tanult. Miként vezetett a színház felé az útja?
Eredetileg erdőmérnök szerettem volna lenni. Nagyon vonzott a természet, és ez a mai napig így van: nem tudok hosszú ideig meglenni erdők, hegyek, patakok vagy madarak nélkül. Éppen ezért a gimnázium elvégzése után felvételiztem a soproni Erdészeti és Faipari Egyetemre, el is végeztem a képzést, megszereztem az erdőmérnöki diplomát, de a színház iránti vonzalmam, mely már a gimnáziumban kezdődött, nem szűnt meg. A gimnáziumi és az egyetemi évek alatt is játszottam amatőr társulatokban, végül pedig ez vezetett odáig, hogy úgy döntöttem, engem jobban izgat a színház. Bár sokáig azt gondoltam, erdőmérnök leszek és a színház lesz a hobbim, végül úgy alakult, hogy a színház lett a fő foglalkozásom és a természet, az erdő megmaradt kikapcsolódásnak.
Pályafutása során összesen nyolc színháznak ? többek között a kecskeméti Katona József Színháznak, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színháznak és a Bárka Színháznak ? volt tagja, 2009 óta pedig a Radnóti Miklós Színház színésze. Van olyan társulat, illetve időszak, amely különösen kedves az ön számára?
Két nagyon kedves időszakot tudok kiemelni. Az egyik a zalaegerszegi négy év, amit Halasi Imre igazgatása alatt töltöttem el: tulajdonképpen ott, neki köszönhetően indult be igazán a pályám. Látott bennem valamit, ami megragadta, így jobbnál jobb szerepekkel halmozott el. A másik, hasonlóan szép időszakot Nyíregyházán töltöttem Verebes István igazgatása alatt. Az ő végtelen bizalmának köszönhetően fantasztikus darabokban játszhattam, remek csapatban ? olyan társulatot alakított ki, melynek öröm volt a tagja lenni.
Mostanáig több mint száz bemutatója volt, tehát nem túlzás azt mondani, hogy temérdek darabban láthatta a közönség. Van olyan darab vagy szerep, amely nagyon élénken megmaradt önben, amelyet sosem felejt el?
Az egyik színészkollégám mondta egyszer, hogy ha az ember pályája során két-három olyan szerepet kap, amely nagyon való neki ? vagy ahogy egymás közt szoktuk mondani, pofán vágja ?, akkor boldog lehet. Ha belegondolunk, ez elég rossz arány, én viszont nagyon szerencsés vagyok ebből a szempontból, hiszen már most több ilyen szerepet tudhatok magam mögött. Nagyon szerettem például az Egerek és emberek című darabban Lennie figuráját és a Mephistót, melyet Zalaegerszegen mutattunk be Halasi Imre rendezésében. De ki kell emelnem még Simon Gray Kicsengetés című darabját, melyet Nyíregyházán rendezett Verebes István, illetve Szerebrjakov karakterét a Ványa bácsiból, melyet Szász János állított színpadra. A szintén Szász János rendezte, Gyulán, egy hatalmas gépcsarnokban bemutatott Marat/Sade is megmaradt bennem, akárcsak Kárpáti Péter Díszelőadás című darabja, mely az azonos című képregényéből készült és egy század elején élő tudós, Hőgyes Endre életéről szól, aki a magyarországi Pasteur Intézet felállításán fáradozik, végül azonban beleőrül a tevékenységébe. Ennek a nagyszerű tudósnak a többek által segített monológja ez az előadás, mely a mai napig felejthetetlen élmény számomra. És természetesen Mohácsi János, illetve az összes Mohácsi-darab, amelyben csak játszottam, kedves a szívemnek. A Krétakört és a Sárga liliomot ? amelyben Kaszás Attilával együtt játszottunk ? sosem felejtem el, de ha a kedvenc darabokról esik szó, Mohácsi János neve mindig végtelen örömmel és szeretettel jut eszembe.
Legutóbb a Szép Ernő művéből készült, Vőlegény című darabban láthatta a közönség, melynek bemutatója Szentendrén volt. Hogy sikerült a premier?
Erre csak a közönség tudna választ adni, de véleményem szerint nagyon jól sikerült a bemutató, és ezt azért merem határozottan kijelenteni, mert épp tegnap tudtam meg, hogy a nagy érdeklődésre való tekintettel július 16-án, a tervezett esőnap helyett is előadást fogunk tartani. Őszintén mondhatom, hogy nagyszerű csapat jött össze, fantasztikus rendező kezében született meg a darab, és a jelek szerint egy másokat is érdeklő, izgalmas előadást hoztunk létre. Ezt nem a kötelező protokoll mondatja velem, tényleg az az igazság, hogy olyan remek csapat állt össze, amely ritka kincs az ember életében. És azt hiszem, ennek a rendező, Novák Eszter volt a kulcsfigurája, aki szakmai profizmusán túl az egészen különleges lényével olyan hangulatot, derűt csempészett körénk, melynek köszönhetően ezt a rendkívül nehéz darabot nagy lelkesedéssel és örömmel állítottuk színpadra.
A darab ősztől a Belvárosi Színházban lesz látható, de az, hogy a közönség kérésére még egy előadást kell tartanunk Szentendrén, nagy boldogság és azt jelzi, hogy a Vőlegény megszólította az embereket.
Mesélne kicsit a karakteréről?
Jaj, Istenem, Csuszik Zsiga! Ez egy legendás szerep! Mindenképpen meg kell említenem, hogy ezt a szerepet Gyabronka József játszotta volna, de sajnos nem tudta elvállalni a szereplést, így esett rám a választás. Novák Eszter kért fel és én rövid gondolkodás nélkül igent mondtam, mert az ember Csuszik Zsigát, a családfőt talán csak egyszer játszhatja el az életben. Legyen is elég ennyi...
Színházi szerepei mellett több filmben is feltűnt. Miképpen került közel a filmezéshez?
A filmezés úgy működik, hogy az embernek megcsörgetik a telefonját és valaki azt mondja, hogy jöjjön el a castingra. Az ember pedig elmegy, és ha szerencséje van, akkor egyszer csak jön a hívás, hogy ?tiéd a szerep?.
Ki tudja emelni az első nagyobb felkérést, mikor elhangzott, hogy ?tiéd a szerep??
Az első nagy felkérés Miklauzic Bencétől érkezett az Ébrenjárók című filmmel kapcsolatosan, melyben aztán a főszerepet alakítottam.
Jelentett bármilyen nehézséget, hogy nem a színpadon játszik, hanem filmben?
Természetesen, hiszen másképpen működnek a dolgok. Egyrészt a filmforgatáshoz nagyon sok türelem kell. Én türelmes ember vagyok, de azt nagyon nehezen viselem. A rengeteg beállítás, átállás, várakozás nagyon fárasztó, emellett pedig azt sem szabad elfelejteni, hogy egy forgatás esetén napi három-hat perc hasznos anyag születik. Ezt meg kell szokni. Szerencsére én mindig olyan stábbal dolgoztam, amelynek tagjai mindent elkövettek azért, hogy a színész optimális állapotban kerüljön kamera elé, de el kell ismerni, a filmkészítés fárasztó és türelmet igénylő munka. Másrészt a filmezést meg kell tanulni, mert a színpadon egészen más eszközöket használ az ember, mivel ott az egész teste, minden mozdulata látszik. A filmen viszont, amikor az embernek például az arcát mutatja a kamera, elég csak gondolni valamire, mindenki érti.
Ha már a mozgóképhez értünk, meg kell említeni, hogy egy ország szerette meg önt a televíziónak köszönhetően. Kiemelhetnénk például a Munkaügyeket, de én inkább a Társas játék című, első HBO gyártású magyar sorozatról szeretném kérdezni.
Az nagyszerű munka volt! Megfeszített, de egészen különleges hangulatú. Az HBO-sorozat gyakorlatilag olyan, mintha az ember egy nagyjátékfilmet forgatna. Épp olyan igényességgel készül. És mivel ez volt az első magyar gyártású HBO-sorozat, különösen fontos volt, hogy jól sikerüljön. Profi stábbal és körülmények között dolgoztunk: a készítők mindent megtettek azért, hogy a fárasztó forgatási idő alatt ? hiszen évad közben forgattunk, tehát este előadásaink voltak ? a legjobb formánkat tudjuk hozni.
Nem volt nehéz megformálni a nagyon zárkózott Antal karakterét?
Tulajdonképpen nem. Csupán fel kellett erősítenem magamban azokat a tulajdonságokat, amelyekkel egyébként is rendelkezem. Nem véletlenül hívott Herendi Gábor a castingra: tisztában volt vele, milyen a figura, és tudta, hogy én alkalmas vagyok. A színházi és filmrendezőktől előszeretettel kapok olyan ?szimpatikus lúzer?-szerepeket, mint Antal, és állítólag ez a karakter nagyon jól áll nekem, de azért már most hálás vagyok, ha valaki majd egy gonosztevőt oszt rám. Izgalmas lenne egy ilyen karaktert is megformálni egyszer.
Visszatérve a színházhoz: a Nemzeti Színházban töltött évek alatt együtt dolgozott Kaszás Attilával. Hogy emlékszik vissza a közös munkára?
Több darabban is játszottunk együtt, és bár én nem tartoztam Attila szűk baráti köréhez, nagyon jóban voltunk. Szerettük és tiszteltük egymást, jókat beszélgettünk, humorizáltunk, nevettünk. Remek ?játszótárs? volt!
Szikszai Rémusz és Krisztik Csaba mellett idén önt jelölték még színésztársai a Kaszás Attila-díjra. Mit gondol, miért?
Nem tudom, miért döntöttek így. Annyi biztos, hogy 38 magyar nyelven játszó színházból érkezett egy-egy jelölt, majd a nominált személyeket megkérték, hogy döntsék el, ki kerüljön be a végső háromba. Így kerültem be én is, de nem tudom megmondani, miért engem választottak, viszont óriási öröm ez számomra. Nagyon büszke vagyok rá, hogy a kollégáim úgy gondolták, az első három jelölt között a helyem. Ennél nem is kell nagyobb elismerés egy színész számára!
Mit jelentene az ön számára, ha elnyerné a díjat?
Egy állami kitüntetést nagyon sokféle úton lehet kiérdemelni, de azon elismerések, amelyeket a kollégák szavaznak meg az embernek, a legértékesebbek. Ezért van az, hogy a Kaszás Attila-díj számomra különleges értékkel bír. Ezt a színésztársaim szavazzák meg mindenféle érdek és hátsó szándék nélkül. Azért, mert úgy gondolják, hogy érdemes vagyok rá. A Kaszás Attila-díj elnyerése különös büszkeséggel töltheti el azt, aki végül a közönségszavazatok alapján megkapja. De hogy őszinte legyek, a történet számomra már a jelöléssel is boldog véget ér, mert az a legfontosabb, hogy a társulatom engem jelölt és a 38 kollégám szerte a határon innen és túl azt mondta: kiváló kollégáim, Szikszai Rémusz és Krisztik Csaba mellett én is a végső három jelölt között lehetek. Nekem ez a legfontosabb.
Tóth Eszter
