A két emeletnyi kiállítóteret betöltő vásznak és grafikák megdöbbentően állnak szemben a festő életének időkeretet adó nyolcvan évvel. Semmi, ami a XX. századi Európában megtörtént, nem jelenik meg az anyagban. Márffy húszesztendősen ment ki Párizsba, négy év alatt magába szívta a modern művészet kezdőenergiáját, megismerte az ott dolgozó művészeket, a kötelezőket és a legjobbakat, tehetsége, színérzékenysége és lendülete azonnal megtalálta az új festészet számára életprogramként használható elveit. Ezt művelte mindvégig. Színekbe öltöztette az egyre fakóbb árnyalatokat öltő XX. századot.
Márffy műveit egyben utoljára még életében lehetett látni. Akkor, 1958-ban az állami díj mellé életmű-kiállítást is kapott, az '56 utáni némaságban őt vették elő, a nyolcvanéves, már mindenen túljutott, csöndben meghúzódó, szemproblémákkal küzdő festőt, a város egyik utolsó európai műveltségű úriemberét. Azon a kiállításon a hangsúly a '30-as évek érett festészetére került, az oldott színekre, a korábbinál lágyabb ecsetkezelésre, a cirkuszi témákat, a Comói-tó vibráló levegőjét és Csinszka vonásait megörökítő festményekre.
A mostani tárlat erősebben támaszkodik a pályakezdő művekre, a párizsi hatásokra, a Cézanne-on iskolázott kompozíciós elvek és a Matisse-féle erőteljes színek együttes erejére. Nem korszakokat rajzol fel Márffy életművéből, hanem összefüggéseket vizsgál, folyamatokat emel ki. Rockenbauer Zoltán korábban több kötetben dolgozta fel Márffy festészetét, most a tárlat kurátoraként is izgalmas szemszögeket képes kiemelni a több mint 50 helyről kölcsönzött, terjedelmes anyagból (az egyik főmű a megnyitó délelőttjén még úton volt a tengerentúlról), kiállítási katalógusokat, vázlatokat, grafikákat mellékelt a gyakran csak reprodukciókról ismert vásznakhoz. Átfogó képet igyekezett mutatni Márffy művészetéről, a párizsi nagy fellángolástól a legutolsó időszak légies, szinte áttetsző képeiig.
Milyennek látjuk ma Márffyt? A legfeltűnőbb az az ív, ahogyan a két végpont összekulcsolódik. Párizsból hazatérve, 1907-ben az első bemutatkozása egy Gulácsyval közös kiállítás volt. Kettejük képfelfogása gyökeresen eltért: Márffy telt színei, az erőteljes kontrasztok uralkodtak, a tér szigorú geometrikus szerkezete és a koloritok elemi ereje heves ösztönvilágot sejtetett - Gulácsynál a háttérrel egybemosódó főtéma, a reneszánsz szépségeszmény finomabb húrjai domináltak. Pályája vége felé azonban Márffy visszanyúlt Gulácsy idilli színkezeléséhez, amitől fiatalon meglehetősen távol állt, a vásznain megjelenik az a tükröződésekből, fénytörésekből szőtt finom háló, amely annak idején Gulácsynál a szellem játéka volt az anyag fogságában.
Márffy sohasem tért el a Párizsban elsajátított műfajoktól. Portrét, tájképet, csendéletet, zsánert és aktot festett, néha felbukkant képein a modern nagyváros, de az is csak a színek, fények forgatagának hordozójaként. Konstruktív korszakában sem ment ennél tovább, a fauves-ok jellegzetes befelé fordulása, az enteriőrökre figyelő, test és közvetlen környezete viszonyát elemző attitűdje ekkor sem tágult szélesebb értelmezéssé. Színgazdagsága, a tiszta festészetet állhatatosan követő életműve ma is élmény, ahogyan mindig, minden közönség számára az marad. Következetes alkotó volt: a XX. század elején a szabad színhasználatban találta meg a maga univerzumát, és egész életében ennek fölfedezésével foglalatoskodott.