Radák Eszter Négy évszak, ha egyáltalán még van olyan? című önálló kiállításán az utóbbi három évben készült munkáit mutatja be. Művészete eredendően az amerikai és a brit pop arttal rokon, művei a hűvösen ironikus urbánus festészet kiváló példái, melyek művészettörténeti utalásokban és toposzokban gazdagok. David Hockney világa továbbra is megihleti, de a pop művészek letisztult formalitásán túl Radák Eszter sokkal komplexebb világot tár nézője elé. Klasszikus olajfestés-technikát alkalmazó táblaképeinek szerkezetén gyakran a régi mesterek hármas tagolású, perspektivikus szerkesztési elve köszön vissza, néhol pedig kizárólag síkban fest. Kiindulópontja és fókusza mindig a valóság. Legújabb munkáin a színtan segítségével arra tesz kísérletet, hogy megmutassa, mennyire jellegzetesek Európa tájainak évszakos színakkordjai.
Hársfalvi Magdolna, kurátor
A festészet sokak szerint benyomások polifóniája. Kérlek, jellemezd a művészeted, hogy nekünk is legyen első impressziónk Radák Eszterről!
Másoknak színes, nekem rengeteg munka.
Valóban, a látogatók számára elég hamar kiderül, hogy a színek érdekesek számodra, pedig nem ebben a kolorista stílusban indult a karriered?
Elsős voltam az egyetemen, amikor Klimó Károly osztályába kerültem, aki expresszív festészetre tanított. Nem sokkal később átmentem Maurer Dórához, mert úgy gondoltam, hogy szeretnék színtant tanulni. Engem főleg az érdekel, hogy a színek milyen viszonyt képesek kialakítani egymással. Izgalmas, amikor például egy türkizt és egy barnát egymás mellé rakok és a végén úgy néz ki, mintha zöld és narancssárga lenne árnyékban.
Előre látod, hogy a vászon egy-egy pontja árnyékolt zöld és narancssárga színben fog pompázni, vagy festés közben jön az ihlet?
Első lépésként kitalálok témákat, amelyeket aztán rendre elvetek, mert rájövök, hogy csak egy-két képnyi van bennük. Ha a keresgélés végén rátalálok az igazi tematikára, jön az anyaggyűjtés és a rajzolás. Van a fejemben színhatás, látom a képet, de nem tudom, mi van rajta. A színekben otthon vagyok, de a kompozícióért meg kell küzdenem. Amikor már azt is kitaláltam, mi rajzolódik ki a festményen, akvarell ceruzával vázlatokat készítek, mert azt vizes szivaccsal tudom javítani. Ezután jöhet a festés.
És a címadás! ?Végre hűvösebb van, kiülhetnék olvasni, hát nem bent felejtettem a kikészített nasit?? Vagy: ?Majd, ha piros hó esik! (Na jó, kevertem bele némi fehéret, de akkor is piros! Fest.)? Úgy látom szeretsz különleges címet adni az alkotásaidnak.
A címadásnál felveszek egy ?fecsegő lányka? magatartást, egy ?irodalmi én?-t, ha úgy tetszik. Első ránézésre olyan, mintha rólam szólnának ezek a címek, de valójában azért adom őket, hogy a közönség jobban tudjon azonosulni a képeimmel.
A kiállítások címe is mindig különleges. Jelenleg a Négy évszak, ha egyáltalán még van olyan? című tárlaton tekinthetik meg színpompás tájképeidet az érdeklődők. Ehhez a tematikához kapcsolódnak a festmények korábban említett elnevezései is. Miért éppen ezt az üzenetet választottad?
Éppen akkor közölte Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke, hogy ?nincs globális felmelegedés, nincs klímaváltozás?, amikor a címen gondolkodtam. Ami azért ? valljuk be ? elég vicces. A héten áprilisi hó esett, a változások körülöttünk történnek, erre reflektál ez a cím, hiszen a klímaváltozást mindenki érzi, tapasztalja valamilyen formában.
Úgy tűnik, az amerikai elnök nem, de talán egyszer valamelyik képedet elé sodorja az élet és meggondolja magát. A szkeptikus politikusokat leszámítva kinek szólnak a képeid?
A festményeimnek számos olvasata van. Első ránézésre könnyűnek látszanak, de aki ért a képzőművészethez, az az idézetekkel, a vizuális gagekkel, tréfákkal, visszacsatolásokkal egészen más üzeneteket kap.
Beavatsz minket egy ilyen gagbe?
Például a Majd ha piros hó esik? című téli havas tájképen nem használok tiszta fehéret. Az egész festmény meleg színekből áll.
Legyen szó szakmai vagy laikus közönségről, az emberek imádják a képeidet. Ezt az is bizonyítja, hogy a galériában látható festmények kilencven százaléka már elkelt. Nem válnak festés közben a részeddé, nem nehéz megválni tőlük?
Amikor készítem a képeket, nem gondolok arra, hogy eladom őket, a tárlat megnyitására pedig a kötődésem már nem olyan erős, mert a következő projektem valamelyik fázisában vagyok. Olyan ez, mint egy vasárnapi ebéd. Főzés közben mindent beleadok, hogy a legfinomabb legyen, és természetesnek veszem, ha elfogy. Ha állandóan a képeim között ülnék, lebénítanának, szeretem, ha a saját útjukat járják a festményeim.
Jámbor-Miniska Zsejke
