- Igaz, hogy a cím alapján rólam van szó, de ebben a munkában az érdekel legfőképp, hogy a többiek milyennek látnak vagy akár látnának engem.
- Sok meglepetés ért a próbák alatt?
- Igen, persze. Van, amire én másképp emlékszem, mint a többiek, van, amiről azt gondolom, nem is úgy volt, van, ami fáj, hogy mások így látják. Sebek szakadnak föl, némely kérdésre nem tudok válaszolni. De az előadástól nem féltem, attól sem, hogy mit fognak szólni a közvetlen hozzátartozóim, a családtagjaim, ismerőseim, szerelmeim. Vagy aki éppen kimarad. Nem lehet mindenkinek kedvezni.
- Mi volt az, amit a legjellemzőbbnek tartanak a többiek rólad? Ami leginkább meglepett?
- A többiek szerint iszonyatos lelkesedéssel tudok rajongani valamiért, aztán pedig az ellenkezőéjért is. Ebben van igazság, mert minden új feladatnak nagy bizalommal vágok neki, de ha számomra véget ér, tovább lépek. Egerben is nagyon szerettem, azt hittem, ott fogok letelepedni, aztán egyszercsak azt éreztem, mennem kell.
- Milyenfajta színházat szeretsz?
- Az olyan színházat, ahol színészként is tehetek azért, hogy a nézők szeressék. Jó, ha a nézők sírnak is, nevetnek is, olyan szerzők művein is, például, mint Molnár vagy Szomory. Ezeket is lehet adagolni nekik. Én ezt hívom népszínháznak. De nézni mindent szeretek, és játszani is sokfélét. Ezért szerettem vidéken lenni, a sokféleség miatt. Hogy sok műfajban kipróbálhattam magam, operettben, mesejátékban, egyik este Feydeau-ban játszhattam, a másikon Vaszilissza lehettem az Éjjeli menedékhelyben. Én bármikor elmegyek kísérletezni, csak az nem jó, ha egyfélét játszhatok. Vagy ha unalmasat. A halott színház, a halott színész a legelviselhetetlenebb, ahogy Brook is írta. Amikor nem történik semmi. Leginkább a klasszikusokat játsszák így, mintha azoknak nem lenne mára érvényes igazságuk. Gyűlölöm a színházi, színészi hazugságot. Ez azért is veszélyes, mert még sikeres is lehet. A rutin, a megszokás, a lustaság működteti.
- Te tudsz tenni ellene?
- Nem nagyon, én színész vagyok. De ha dolgozom, igyekszem magam frissen tartani, megkeresni a szerep igazságát - és ha nem megy, ilyenkor csukom be magam után az ajtót.
- És most a Vígszínház?
- Nem érdekel, mit mondanak, hogy ki mit gondol erről, kinek milyen élményei voltak a Vígszínházban. Én tiszta lappal akarok itt most kezdeni. Nem érdekelnek mások tapasztalatai. Én most kíváncsi vagyok erre. Ha sikerül, örülni fogok neki, ha nem, majd keresek mást.
- Miben változtál az elmúlt években?
- A színházat nem látom másképp. Magamat látom másképp. Most már tudom, hogy ez egy szakma, aminek van megtanulható része. Emlékszem, mennyit vitatkoztam ezen Gálffi Lászlóval, aki a beszédtanárom volt. Úgy gondoltam akkor még, hogy ha én tudom már, hogy mit kell játszanom, akkor majd érthetően is fogok beszélni. Ma már tudom, hogy ez nem így van. Most már sokat törődöm a rutin dolgokkal, karban tartom a hangom, a testem. Odafigyelek a "szakmunkás" részre.
- Mennyire fontos számotokra mindebben Máté Gábor? Pontosabban, hogyan dolgoztok együtt ezekben a nyári zsámbéki rendhagyó előadásokban?
- Nagyon inspiráló a jelenléte, nélküle lusták vagyunk. Mi magunktól nem mindig tudjuk egyértelműen eldönteni, melyik jelenet milyen. Van, amit már eldobnánk, ő rábeszél, hogy dolgozzunk még rajta. Vagy lebeszél másikról. Fölfűzi az egészet. Olyan, mint mikor még főiskolások voltunk...
