Milyen érzés pályakezdő színésznőként a Nemzeti Színházban játszani?
Nagyon megtisztelő. Szeretek itt lenni. Bár nem vagyok társulati tag, egyre jobban érzem magam a társulat állandó színészei között. Már elmúlt a kezdeti szorongás. A színészek nagyon közvetlenek és segítőkészek, de az elején furcsa volt, hogy olyan emberekkel dolgozhatom együtt, akikre felnézek.
Milyen szerepeid voltak eddig?
Több darabunk volt a Nemzeti Színházban, amelyekben az osztállyal közösen szerepeltünk. Ilyen volt a János vitéz, később egy I. világháborús témájú Molnár-darabot, a Fekete ég ? A fehér felhőt adtuk elő olyan neves színészekkel közösen, mint Béres Ilona vagy Mécs Károly. A Psyché az osztályunk önálló darabja, amelynek az a különlegessége, hogy minden női szereplő Psyché. Játszom még ezen kívül a Szindbádban, a Cyranóban, és átvettem Boróka szerepét a Vitéz lélekben. Ezek közül a Psyché nagyon közel áll hozzám, belengi a mindennapjaimat. Már napokkal az előadás előtt benne élek. A Vitéz lélek azért különleges számomra, mert az az első olyan darab, amelyben egyedül viszek végig egy szerepet. Az eddigi előadásokban kisebb szerepeket kaptunk, és inkább a csapatmunka számított.
A színház mellett filmekben is játszottál már.
Az első komolyabb munkám a Free Entry volt Kerékgyártó Yvonne rendezésében. Nagyon sokat köszönhetek neki, azóta játszom különböző vizsgafilmekben és kisfilmekben is. Legutóbbi munkám Grosan Cristinával az Éjszakai festés volt.
Hogy tudod összeegyeztetni az egyetemet a munkával?
Már csak nagyon ritkán kell lemennünk Kaposvárra, az óráink többsége itt van a színházban. Van énekóránk, beszédóránk, táncóránk. Színészmesterség-óránk már nincs külön, helyette próbálunk. Volt, hogy jött utánunk Kaposvárról tanár, néhány oktatónk pesti, és a színház színművészei is tartottak nekünk kurzusokat. Az egyik legjobb módszer a tanulásra az, ha együtt próbálunk, egy színpadon állunk a tapasztalt színészekkel.
Mi volt számodra a legnagyobb nehézség Psyché megformálása során?
A darab fő szála a szerelem Psyché és Ungvárnémeti Tóth László között, ám az egyik legnagyobb nehézség az volt, hogy nekem Psychéként egyáltalán nincs közös jelenetem Lacival. A másik komoly feladat a gátlások levetkőzése volt. Ez kifejezetten erotikus darab, ám próbáltam nem erről az oldaláról megfogni a jeleneteket. Szerencsére nagyon összeszokott közösség vagyunk, így végül nem okozott gondot az erotikus részek próbája sem.
Érzelmileg mennyire megterhelő a munka?
Megterhelő, de ezt egyre jobban tudjuk kezelni. Megtanultuk elengedni a végén az érzéseket. Mégis úgy gondolom ? és a többieken is azt látom ?, hogy soha nem teher ezt a darabot játszani. Mindig várjuk, örömmel játsszuk, és együtt izgulunk az aznapi előadás sikeréért. Összességében rengeteget ad mindnyájunknak.
Részt vettél a Mennyit érsz? kiállítás létrehozásában, amelynek célja, hogy felhívja a figyelmet a napjainkban is létező rabszolgatartásra, harcoljon a prostitúció és a szexuális zaklatás ellen. Találkoztál látogatókkal, volt alkalmad megfigyelni a reakcióikat?
Sajnos nem. Egy videóban szerepeltem, ahol olyan lányt alakítottam, akit nyolc éven keresztül egy pincében tartottak szexuális rabszolgaként. Ez egy igaz történet, Natascha Kampusch esete alapján készült. Az ő monológját ültettük át magyar környezetbe, magyar nevekkel, hogy még közelebb hozzuk a történetet a látogatókhoz. A kiállítótérben ez úgy nézett ki, hogy berendezték egy szuterénba a lakását, volt ott egy matrac, koszos tárgyak, ruhák szétdobálva, és egy LCD TV-t belógattak középre, ahol időről időre elindult a felvétel.
Viszont több visszajelzést is kaptam az ismerőseimtől. Mind azt mondták, örülnek, hogy tudják: én vagyok ott, ez oldotta egy kicsit bennük a feszültséget. Még így is nagyon sokkoló és nyomasztó volt számukra a videó. Félelmetes látni, hogy ilyen megtörténik. Épp ez volt a cél, sokkhatást kiváltani, hogy az embereknek felnyíljon a szemük. Lehet, hogy miközben Pesten sétálok az utcán, a lábam alatt épp gyötörnek valakit. Ez azért félelmetes. Megdöbbentő adatok vannak arról, hány ezer lányt tartanak rabszolgasorban csak Magyarországon. Elképzelni is nehéz, hogy nyolc éven át egy szobában vagy, és nem mész ki, nem látod a napot. Örülök, hogy van, aki harcol értük.
Mit gondolsz, min tud ez a kiállítás változtatni?
Remélem, hogy olyanok is látták, akik veszélyeztetettek. Akiknél például hiányzik a szerető család, vagy ahol nincs senki, aki oda tud figyelni a tinilányokra. Ők könnyebben elkallódnak, be lehet őket csapni, el lehet őket rabolni. Ha látták a kiállítást, talán jobban tudják, mire kell odafigyelniük. Ezen kívül a monológom a videóban is úgy fejeződik be, hogy ?segíts, menjünk ki innen!?. Úgy gondolom, aki ezt látta, abban nyomot hagy ez az egész, és ha legközelebb annak a jeleit tapasztalja, hogy valakit bántalmaznak, vagy olyasmire kényszerítenek, amit nem akar, akkor tenni fog ellene.
Készítette: Liska Enikő
Fotó: Nemzeti Színház
