Arra gondoltam, hogy egy játékos interjút készítünk.
A baj az, hogy én rosszul játszom. A televízióban mindenki tudta, hogy nem kedvelem a játékműsorokat. Nekem úgy alakult az életem, hogy soha nem voltam fiatal, és nem vagyok öreg. Ez a két kategória kimaradt az életemből, utálom is ezeket a skatulyákat. Gondoljon bele: minden fiatal más, ahogyan minden öreg is. A hátam borsódzik az Ez kell a fiataloknak! felkiáltástól.
Nehezen tűri a skatulyákat? Az önéletrajzi könyvében azt írja: akadtak, akik a baloldali kommunista, mások pedig a felelőtlen kispolgár címkével illették.
Ez egy életen át így volt. A Magyar Művészeti Akadémián – amely nem is választott tagjai közé – baloldali vagyok, a Széchenyi Irodalmi Akadémián egy időben azért nem választottak meg, mert voltak, akik azt mondták rám: „Orbán Viktor embere”. Valóban. Nem titkolom, hogy örültem, hogy másokkal ellentétben sokszor látogatta az Operaházat, ahol igazgató voltam. Később azután Radnóti Zsuzsa javaslatára mégiscsak befogadott a Széchenyi Akadémia.
A könyvében elmesél egy gyerekkori történetet, amelyben a szomszédasszony lecsóval kínálta, ön viszont utálta a lecsót. Ma az egyik kedvence. Pikírten megjegyzi, hogy az ember ízlése épp így változik a politikában is. Az ön ízlése változott valamit az elmúlt évtizedekben?
Bizonyos dolgokban nem. A lelkes lihegést utáltam egy életen át, a szörnyű lábszagú Goebbels–Zsdanov-szövegeket, ami minden oldalról folyik.
Mi lelkesíti?
A valódi dolgok. Lelkesít például, hogy felépült az Eiffel Műhelyház. A keresztény nemzeti jelszó azonban nem tud lelkesíteni, már csak azért sem, mert az fából vaskarika. Az egész kereszténységet a nemzeti tudat ellen találták ki. Mutasson nekem az Újtestamentumban egyetlen hazafias megnyilvánulást. Arról szól az egész, hogy nincs kiválasztott nép, és Jézus azt mondja: meg kell adni a császárnak, ami a császáré, és a Római Birodalom az akkori egységes Európa volt. A keresztény emberek globalisták. A katolikus a görög katholikosz szóból ered, amely egyetemest jelent.
Az életrajzi kötetében csak érintőlegesen ír a hitéről.
Mert e tekintetben is mindig kívülálló voltam. A Magyar Televízió kulturális vezetője voltam egy csomó évig. Mégis én vagyok az egyetlen televíziós, aki nem kapta meg a Szocialista Televíziózásért Emlékérmet, mert azért tartották tőlem a távolságot. De mindig volt egy bázisom: a közönség szeretett, népszerű voltam. Aczél Györgyöt egyszer egy vitára készítettem fel, és rettentő goromba igazságokkal szembesítettem, mert nagyképű voltam, fejembe szállt a Ki mit tud? -dal jött népszerűség. Úgy éreztem, hogy nekem mindent lehet. Most meg szinte celeb vagyok. Az első kötetet ötször kellett újranyomni. Ezért lehet, hogy most is szemtelenül írom a gondolataimat.
Mire kell vigyázni, amikor az ember élettörténetet ír? Már az első könyve előszavában úgy fogalmazott a leírtakról, hogy lehet bennük tévedés, és vállaltan sok az anekdota.
Kérem szépen, a Biblia egy anekdotagyűjtemény. Cseke Péter – aki most a kecskeméti Katona József Nemzeti Színház igazgatója – növendékem volt. Tíz évvel a diplomája után mesélt egy interjúban arról, hogy a főiskolán nem értették, hogy ez a Szinetár miért jön mindig ezekkel az anekdotákkal. Aztán eltelt néhány év, és rájöttem – tette hozzá –, hogy ezekkel a történetekkel az élet lényegét mondta el.
Amikor valaki visszaemlékezést ír, igyekszik egységbe rendezni a vele történt ilyen-olyan eseményeket. A jelentős dolgokról azonnal érezzük, hogy mennyire fontosak számunkra, vagy ez inkább később derül ki?
Nézze, mondok egy borzasztó banálisat. Mindig törekedtem rá, hogy tisztességes maradjak. Ez rengeteg mindenen átsegített. 43 évig voltam vezető különböző helyeken, és nincs olyan, ahová ha visszamegyek, ne örülnének nekem. Két dolgot igyekeztem teljesíteni: hogy én jól érezzem magam és aki velem dolgozik, az is jól érezze magát. Ez bizonyos értelemben kifizetődő. A televízióban mondta egyszer a titkárnőm: – Jaj, főnök, csodás, hogy maga minden fiatalt fogad! – Terikém – mondom –, az egész merő önzés, nem jótétemény. Arra gondolok, hogy amikor nyugdíjasként statisztálok majd a filmjében, akkor talán azt mondja, hogy ennek az öreg marhának adjanak már egy könnyű lándzsát.
Próbáljuk meg mégis a játékot! Milyen operát írnának az életéről?
Mozarti vígoperát. A történet tele lenne vidám fordulatokkal és anekdotákkal, amelyeket némi rosszindulattal akár cinikusnak is lehetne nevezni. Megmutatná, hogy mindennek két arca van. Az Operaház igazgatója voltam, amikor egy opera-énekesnő a pályája befejezésére készült. Nem ment már neki az éneklés. Bejött hozzám, és azt mondta: egyetlen kérése van. Hadd legyen neki egy búcsúfellépése a Traviatában. Beleegyeztem. Egy órával később berontott hozzám Petrovics Emil fő-zeneigazgató azzal, hogy: – Meg vagy te őrülve? Nem tudja elénekelni, ebből botrány lesz! – Nyugodj meg, nem lesz botrány – mondtam –, valahogy elénekli. Mindkettőnknek igaza lett: az énekesnő pocsékul énekelt, ám a közönség lelkesen szétverte a házat. Engem az érdekelt, hogy egy búcsúzó embernek legyen egy szép estéje.
Tíz deka érthetőség vagy száz kiló művészet?
Az érthetőség számomra kezdettől fogva fontosabb volt, és a növendékeimnek is sokat mondogattam, hogy tíz deka érthetőség többet ér, mint száz kiló művészet. A második kötetben ezenkívül még más erkölcstelenségeket is megírtam. Zsűritag voltam Monte-Carlóban, és a zsűriben ott ült Vittorio De Sica, aki az én gyerekkori bálványom volt. Valahányszor díjakról esett szó, ő őrjöngve harcolt egy máltai lovagokról szóló filmért. Úgy tudtuk, hogy a fia készítette. A többi zsűritag dühödten utasította el. A film egészen hétköznapi volt, nyugodtan lehetett neki díjat adni, de ha nem, azon se háborodik fel senki. Jött az utolsó kör, volt egy kis díj, és én – a mérleg nyelveként – megszavaztam, hogy kapja meg a film. Volt zsűritag, aki ezen felháborodott. De nekem sokkal fontosabb volt, hogy ez a nagy művész – ha számára ez ennyire életbevágó – elérje a célját, mint hogy a sok televíziós bürokrata boldog legyen, hogy sikerült védelmébe vennie a művészetet és az igazságot.
Ez megalkuvás?
Ez nem megalkuvás, hanem a célok mérlegelése. Számomra mindenkor első az ember, az elvek csak utána következnek. Ádám Ottó mondta, hogy „a színház nagyon fontos; de azért nem annyira”.
Sok kompromisszumra kényszerült?
Igen, de ezeket én nem neveztem kompromisszumnak, mert csak olyanba mentem bele, amit vállalni tudtam. Amikor gyerekkoromban, az ötvenes években leomlott mellettem egy ház, akkor azt éreztem, hogy innentől kezdve minden ráadás. Mindig abba gondoltam bele – és ez talán hiba –, hogy itt ez a világegyetem. Azon belül van egy alig látható porszem, a Föld. Azon belül van egy még annyira sem látható porszem, ez az ország. Ezen belül van egy még annyira sem látható porszem, ez volnék én. Azért kár volna ezt az egészet annyira komolyan venni.
Térjünk vissza az önről szóló operára. Milyen lenne a karaktere?
Részben konfliktuskerülő. Amikor először igazgató lettem az Operában, akkor a szakszervezet kért tőlem egy találkozót. Rémesen viselkedtek korábban, gyilkolták az előző vezetést. Egy asztalhoz ültünk, és az egyikük nevetve mondta, hogy: – Vigyázzon velünk, igazgató úr, mert mi már három igazgatót megettünk. – Ez velem nem fordulhat elő – feleltem. – Hogyhogy? – Azért, mert nekem elég, ha csak kinyitja a száját, én már itt sem vagyok.
Ellenben amikor az Operaháztól indoklás nélkül elvették a költségvetése negyven százalékát, lemondtam. Kirendeltek mellém egy gazdasági biztost, aki ügyelt arra, hogy ne költekezhessünk. Az énekesek akkor még társulati tagok voltak, a vezető énekesek fellépti díja esténként százezer forint volt. Ez a gazdasági ellenőr írt nekem egy levelet, amelyben az állt, hogy az Operaház anyagi helyzetére való tekintettel a százezer forintot vegyük le ötvenezer forintra. Én erre a szép, hivatalos levélre kerek betűkkel ráírtam, hogy „egy nagy lófaszt”. És visszaküldtem. Másnap lemondtam. Komoly dolgokban sosem alkudtam meg.
Amikor igazgató voltam az Operában, az egyik rendező felhívott, hogy beszélnünk kell. Mondom: – Rendben, gyere be holnap tíz órára az irodámba. Beértem tíz előtt öt perccel, ő már fél tíztől ott ült a titkárságon feszült arccal, ökölbe szorított kézzel. Bementünk a szobába, és mondtam neki: – Egyet szeretnék előrebocsájtani. A te konfliktusszükségleted száz, az enyém nulla. Parancsolj!
Csak akkor megyek bele konfliktusokba, ha azoknak tényleges tétjük van. Az öncélú feszültséget nehezen viselem. Egyszer egy énekes a színpadra lépés előtt balhézott a folyosón, mondtam neki: – Meg vagy te őrülve? Mindjárt énekelned kell! – Nekem erre szükségem van – válaszolta. Na, hát nekem meg nincs.
Előfordult, hogy rajongtam énekesekért, színészekért, ha köztünk volt a zenekar, de arra ügyeltem, hogy sose dolgozzam velük. Nálam az együttlét – egy színházi próbán is – harmonikus. Minden értelmes javaslatot megfontolok, de lelkiállapotot nem kérek.
Azt hittem, hogy a színházban a lelkiállapotból élnek.
Művésze válogatja. A nép ellensége című drámát rendeztem fiatalon vendégként a Nemzeti Színházban. Csupa nagy művész állt a színpadon: Őze Lajos, Kállai Ferenc, Rajz János. A harmadik próbán ment az okoskodás, hogy: – Jó, neked ebben igazad van, de mégis… Azonnal félbeszakítottam. Engem nem érdekel, kinek van igaza, engem az előadás érdekel. Ha jobb javaslatuk van, akkor azt csináljuk, nem óhajtok győzni.
Rendeztem Maugham A királyért című darabját a Petőfi Színházban. Jávor Pál akkor jött haza, az volt a hazatérése utáni első és utolsó színpadi fellépése Magyarországon. Ott is csináltam egy erkölcstelenséget. Jávor akkor már alig tudta megtanulni a szöveget, rémes állapotban volt, biztos voltam benne, hogy a bemutató bukás lesz. Elterjedt a városban, hogy Jávor megvakult. Valóban rosszul látott, de nem vakult meg. A nagyjelenet elég pocsékul ment, mindenfélét próbáltam, de nem jutottunk előbbre. Akkor azt mondtam neki: – Te, Pali, a következőt próbáld meg. A jelenet végén otthagyod Bánki Zsuzsát, és ahogyan mész kifelé, ne találd a kilincset, tapogatózz kicsit. A nézőtéren végigfutott, hogy szegény, vak ember, és óriási taps volt. Ő azt hitte, hogy neki nagy sikere volt. Nemtelen eszközzel, de megmentettem egy ember életét. Lehet persze a művészetet emlegetni, de erről bálványom, József Attila szavai jutnak eszembe:
„Költő vagyok – mit érdekelne / engem a költészet maga?”
