Ahogyan Ő látja Őket

Lehetőséget kaptak, hogy személyiségük egy darabját kitáncolják magukból nekünk, persze a társulatvezető-koreográfus határozott irányítása mellett. Ami ugye azt jelenti, hogy lényegében nem saját magukat mutatják meg, hanem leginkább azt, amit Bozsik Yvette lát bennük.
Mindenesetre ha igaz, mostantól mi, nézők egy egészen kicsit jobban megismerhetjük Jantner Emesét, Krausz Alízt, Lisztóczki Hajnalkát, Tokai Tibort, Vati Tamást és Vislóczky Szabolcsot, amennyiben nem szerepet játszanak, nem fiktív karakterek személyiségét veszik fel.
És talán épp mert Bozsik ezúttal szabad utat engedett az improvizatív elemeknek lehetséges az, hogy nem egy mereven átgondolt koncepció és egymásutániság fut végig az előadáson. Ezért van, hogy néha lelassulnak az események, lankad a figyelem.

Aztán sokszor mégis Bozsik Yvettet látom a színpadon, pedig ő nincs is ott. A mozdulatok, a nő-férfi kapcsolatból kibontott gondolatok, a humor mind-mind rá emlékeztetnek. Tehát egészében véve mégsem a táncosokról szól a produkció, mint inkább magáról Bozsik Yvetteről.
De ezek ellenére is felvillanak a szereplők tulajdonságai. Legalábbis azon tulajdonságok, melyeket Bozsik meglátott bennük. Ekképpen Krausz Alíz kicsit mindig szplínes, azt mutatja, teljesen biztos magában, miközben félelmekkel teli.
Jantner Emese pedig épp ellenkezőleg, mivel tökéletesen rendben van önmagával, csupán őszintén kitárulkozó, excentrikus személyisége okán láthatunk belé. Vati Tamás, aki valószínűleg teljesen jól érzi magát a bőrében, világra szóló mókamester, mint ahogyan Tokai Tibor is hasonló, ám a jócskán visszafogott, elgondolkodó fajtából. Lisztóczki Hajnalka harsányan nőies, mellyel lehet, valamit eltakar személyiségéből. Vislóczky Szabolcs titokban tartott vonásai mellett mókázós, bohém és őszinte lényként mutatkozik be.

De ami leginkább megkülönbözteti ezt az előadást az utóbbi évek Katonás produkcióitól az az, hogy sokkal nagyobb teret kap a tánc, amely valódi kifejezőeszközzé emelkedik és nem marad csupán olcsó humorforrás vagy szórakoztató revüelem. Persze szükségszerűen más előadás való a Katona József Színházba, mint jelen esetben a Trafó Kortárs Művészetek Házába. És mindenképp jófajta útnak tűnik visszakanyarodni kicsit a művészibb kifejezésmódokhoz.
A János vitéz gagparádéja vagy a Dadaisták morbid humororgiája ugyanis olybá tűntette fel a társulatot és főként Bozsik Yvettet, mintha semmi egyebet nem akarnának elérni, minthogy öncélú módon nevetést csikarjanak ki a közönségből, eközben megfosztva a nézőket bármily sekélyes vagy mélyebb, hazavihető gondolattól.
Ezúttal azonban, habár néha erősen széteső dramaturgiával, de szó került az emberről, a lélekről, a személyiségről és arról, hogy hiába vagyunk egészen különbözőek mind, mégis valamiképp teljesen egyformák vagyunk. Mindannyian emberek, akik olykor sem egymás nélkül, sem pedig egymással nem képesek létezni. Akik néha egyedüllétre vágynak, máskor egy szeretetteljes ölelésre. Akik megfejtik egymás érzéseit és reagálnak rá. Emberről beszél az előadás. Az emberi szépségről és gyarlóságról. Ám mégis gyakran szakítja meg Bozsik a mondandóját fölösleges táncbetétekkel, ahol a lányok és a fiúk valamilyen megmagyarázhatatlan okból csoportonként azonos koreográfiát táncolnak, majd páros mozgásban forrnak össze.